Stratégiák a titokzatosság fátyla mögött

„Ezek az oldalak olyan vezetőkről szólnak, akik az eltökéltség és az elkerülhetetlenség közötti véget nem érő küzdelemben megértették, hogy ami elkerülhetetlennek tűnik, az az emberi cselekvőkészség által válik azzá. Azért voltak fontosak, mert túlléptek a megörökölt körülményeken, s ennélfogva társadalmukat elvitték a lehetséges határáig.” Az emlékezet gyakran a történetek elkerülhetetlen mivoltának látszatát kelti, mit sem törődve kételyekkel, kockázatokkal és az események jellegével, melyek befolyásolják az egyént egy adott pillanatban. Esetenként azzal fenyegetnek, hogy elhatalmasodnak rajta.

A Kissinger kötetében tárgyalt hat vezető hasonló elkötelezettséggel dolgozott azon, hogy újradefiniálják társadalmaik rendeltetését, a hagyományokhoz kötődve. Még ha ellentmondásos örökséget hagytak is maguk után, kivívták az utókor elismerését, és bevonultak nemzetük történelmébe.

Míg Kissinger a magas (alap)állású politikusok kilátásainak megítélésében néha kevéssé bizonyult előrelátónak, jellemükről időtállóbb képet sikerült felvázolnia. Például a német illuzionistáról, az időzítések nagymesteréről, aki nem volt más, mint Konrad Adenauer. De lehetett volna Charles de Gaulle is, aki visszaadta a megtört Franciaország politikai lelkét. Roosevelt mégsem tartotta többnek egy primadonnánál, holmi karikatúránál… Vagy Richard Nixon, az egyetlen amerikai elnök, aki lemondásra kényszerült, noha a hidegháború csúcspontján átalakította a szétesőfélben lévő világrendet. Esetleg az egyiptomi Anvar Szádát, akinek „stratégiai elképzelései rendkívüli emberi tulajdonságokkal párosultak: bátorsággal, empátiával, merészséggel és egyszerre gyakorlatias és misztikus méltósággal.” Netán a liliputi óriás, Li Kuang-jao, Szingapúr alapítója, akit brit kollégái imigyen jellemeztek: ő „a legjobb nyavalyás angol Szueztől keletre”. Li „egyike volt annak a kevés vezetőnek, akit a Csendes-óceán mindkét partján tiszteltek éleslátásáért és eredményeiért”, s aki utolsó éveit azzal töltötte, hogy bölcsességre és önmérsékletre intette azokat az országokat, melyek akár egy globális katasztrófa előidézésére is képesek lennének. S végül egy angol hölgy, akit egy nagyvállalat az alábbiakban definiált: „konok, megátalkodott és veszélyesen önfejű.” Ő volt Margaret Thatcher, a „Vaslady”, egy szatócs lánya, aki számára nem léteztek szent tehenek, még kevésbé leküzdhetetlen akadályok. A hölgy, aki nem hátraarcra született, akiből staccato ritmusban, keményen pattogva törtek ki a szavak. Nyomatékkal és a legnagyobb meggyőződéssel.

„A legtöbb, amit egy államférfi megtehet, hogy belekapaszkodik Isten köpönyegének szegélyébe, s tesz vele néhány lépést” – idézi őt a pár(t)atlan professzor, majd a mesterien alkotott szónoklatot kétes értékű bókkal tűzdeli: „Aki azt gondolja magáról, hogy államférfi, jobb, ha elmegy pszichiáterhez.” E nézeteket a rá jellemző stílusban fejtegeti, melyet az aktuális problémák szempontjából releváns történelmi, kulturális és földrajzi ismeretek kombinációja jellemez, valamint „beszélgetőpartnerei” érdekeinek ismerete, és olyan ékesszóló előadásmód, melyben nincs helye mellébeszélésnek. Elemzéseinek elméssége és precizitása sok olyan ember tanácsadójává tette, akikre valójában ő volt ráutalva. Szerepléseivel a világ színpadán azt tanítja, miként kell elősegíteni a megértést, a békés együttélést különböző hátterű emberek között. Az intellektus hideg és steril fogalma helyébe a jellem meleg és átszellemült megértését állította értékmérőnek.

A páratlan portrékon túl bepillantást nyerhetünk e filozofikus, szellemi ember életébe is, mely egy „esettanulmány arról, hogy a legnagyobb vezetők miként tudnak úrrá lenni a körülményeken”. Lelkesedése hatékonysággal és figyelemre méltó intellektussal párosul. Kivételes egyértelműséggel és élénkséggel fogalmaz. Rendkívül élesen láttatja a valóságot és erőteljes víziókkal rendelkezik. Metsző humora már-már szardónikus. A jelent meghaladva képes a jövőbe tekinteni, kreatív agilitással és a valóság iránti nagymérvű fogékonysággal. Akárcsak megénekelt hőseinek pályája, a övé is túlmutat a saját életén, bár magáról soha nem állított volna ilyet – az idős realista a világ lelkiismeretének szerepét vállalta fel. Szűk mozgástéren belül navigálva, a múlt viszonylagos bizonyosságai és a jövő kétértelműségei között egyensúlyozva, a diplomácia, a merészség és a megfelelő pillanatokban gyakorolt visszafogottság kombinációjának köszönhetően.

Kifinomult észjárású, művelt történészünk álláspontjai elvi megfontolásokon nyugszanak és stratégiai jelentőségűek. Hidegfejű, racionális elemzésen alapulnak. Vagy akad bennük egy adag machiavellisztikus számítás is? Mintha nézetei nem mindig a sajátjai lennének. Talán a sors kifejeződései. Olykor nem lehet levonni belőlük konkrét (ki)útmutatásokat. Ugyanakkor a bennük rejlő hézagokat, hiányokat felesleges felróni, hiszen a történelem hosszabb, mint a kortárs életrajzírás. És a tapasztalataiból levonható tanulságok továbbra is érvényesek. Érdemei egyúttal kötelességként kitűzik azokat a feladatokat is, melyeket egy zűrzavaros világban kell végrehajtanunk. Mindabból, amit kortársai elértek, nekünk is bátorságot kell merítenünk e munka folytatásához.

Dr. Kissinger a rendelkezésünkre áll, használjuk őt, és rajta keresztül beszéljünk egymással! Így mindig marad terük az egyéni erőfeszítéseknek is – a történelmi megértés elmélyítésére és a jellem fejlesztésére. Csak remélni merem, hagyatéka inspirálja és nem gátolja majd fejlődésünket…

Kaszás Dávid