Líra és közérzet

Természetellenes vadság címmel, Németh Zoltán szerkesztésében jelent meg a Bázis Irodalmi és Művészeti Egyesület versantológiája, amely címében utal a Természetes vadság című, 2022-es versgyűjteményre: a szervezet tagjainak szépirodalmi alkotásaiból létrejött kiadvány a sorozat- és hagyományteremtés igényét jelzi. A szerkesztés és válogatás tematikus, problémaorientált szempontból valósul meg. Az előszó is megfogalmazza, hogy míg az első kötet „az emberiben működő ősi, testi, ösztönös” energiákat, a „vadont”, addig a második „az élet halhatatlanságának”, „a halál természetellenességének” a gondolatát szólaltatja meg. A versek a háború (Gyurász Marianna, Nagy Márta Júlia, Gerevich András, Vörös Gergely), a betegség, a pandémia (Szőcs Petra, Barak László, Kormányos Ákos, Vida Gergely), az önpusztítás, a test működésképtelensége (Nemes Z. Márió, Tóth Lilith Viktória, Mellár Dávid, Peer Krisztián), a halál, a megsemmisülés (Csehy Zoltán, Gerevich András, Juhász R. József, Czucz Enikő, Vida Gergely, Tóth Kinga, Gužák Klaudia, Nagy Hajnal Csilla, Vörös Gergely) tapasztalatát foglalják össze.

Míg az első kötetben a kultúra és a natúra (azaz az ember által szervezett élettér és az emberben más létezőkhöz hasonlóan meglévő természetes vágyak és késztetések) szembeállítása jelentette a kiindulópontot, addig a 2023-as kötet arra reflektál, mi történik az emberrel, ha a körülmények (a társadalmi, kollektív, biológiai, környezeti események) veszélyeztetik a létezését, korlátozzák szellemi, érzelmi vagy testi autonómiájában, szabadságában.

Hogy csak néhány példát említsünk: Szőcs Petra pandémiaversei a járványt nem a saját testben érzékelhető, vagy a másikon tetten érhető betegségként láttatják, hanem egyfajta kódként, amely a környezetet és a személyközi viszonyokat felülírja. („Sapka alá rejtjük lenőtt hajunkat”; „Rettegünk egymástól, és hátralépünk, ha szembejön egy ismerős.”) Az újságolvasás, a reggeli rutin és az orvossal való konzultáció egyaránt a hírek és álhírek terepe lesz („Tápszeres kávé mellett olvassuk a tegnapi statisztikát, / megint elhunyt egy túlsúlyos család. Mi is kövérek vagyunk.”; „Orvosok plexipajzsban járnak, / és illegális rémségeket beszélnek fertőző szájukkal”). A nyugati orvoslás szakrális tartalommal telítődik („Találkozhatunk, mielőtt végleg otthagynálak a régi évben, az AstraZeneca megadta ezt a kegyet a túlélőnek”). Barak László humort, iróniát és szarkazmust sem nélkülöző karanténversei a bezártság élményére reflektálnak („Szabadságvágyaink masszőre a net”, „a cipők hűtlenek […], / ha nem vigyázol kiszöknek az ajtórésen is mint a tüzelő kutyák”).

Gyurász Marianna versében a háború kollektív élménye a várakozás-szorongás testi tüneteinek általános jellegében mutatkozik meg („arra ébredtem, hogy a / gyomorsavam lassan kúszik fel a mellkasomban / […] fogalmam sem volt / hányan ülnek most ugyanígy”), de az ember mint „tűpontos, törékeny óramű” a várakozásban, visszaszámlálásban az időzített bombák működését is imitálja. Kormányos Ákos verse a rákot mint a testet és életteret, a tudásszerkezeteket egyaránt átrajzoló organizmust jeleníti meg („Akiknek a vérében 96% felett van, azok úgy élnek le egy életet, / hogy nem tudják, hogy az oxigént mérni is lehet”). Nagy Márta Júlia költeménye az embernek az élet „túlburjánzása” elleni, apokalipszishez vezető küzdelmét mutatja meg („mire minden szőlőindát lecsavarnak a drótokról, / […] mire csak a törzskönyvezett állatokat tartják meg, / […] addigra egészen biztosan elpusztul minden”). Csehy Zoltán a rend és a káosz viszonyát egymást feltételező, egymást váltó dinamikájában gondolja el („Hirtelen eluralkodik a katalógusok / pártatlan, érzéketlenül szép nyugalma. / De a menthetetlen világ, mondanom se kell, / máris visszakívánja a mitológiai káoszt”).

Mellár Dávid és Peer Krisztián versei a függőséget az időt egységekre bontó, önmagában érvényes aktivitásként, nem pedig pótcselekvésként vázolják. Vörös Gergely az önazonosság rendszerek ellenében való megőrzését („Amikor az első ilyen helyre kerültem, / adminisztrációs hibára gyanakodtam, / mert ide csak a bűnözők / és a rendszerellenségek kerülnek. / És nem láttam át azonnal, / hogy számukra én mi voltam”), Vida Gergely pedig a rendszerek ellenőrizhetőségének a dilemmáját viszi színre („Rögzítjük a híradókat / az okostévénken, / a kitakart részeket / rekonstruáljuk. / Lehallgatjuk / a nagyvizit utáni értekezletet […] Eltereljük az éjjeliőr figyelmét”). Vörös Gergely Ismeretlen katona, Vida Gergely Talált test és Ovális című műveiben egyaránt megjelenik a halott test látványa, annak a morális kérdésnek a tematizálásával, hogy szabad-e megfigyelni, megörökíteni a halált a vizuális vagy a szöveges dokumentálás jegyében.

Erős, színvonalas válogatás, amelynek egységességét a szövegek párbeszéde, a motivikus háló is biztosítja. Legyen szó a járvány kezelését érintő korlátozásokról, a háború közvetett tapasztalatát kísérő szorongásról, vagy éppen a napi rutint felülíró és meghatározó függőségekről, a test széthullásáról, mindig a külsődleges keretek és az egyéni létezés lehetőségei kerülnek egymással feszültségbe. A „természetellenes vadság” így a társadalomban és a kultúrában válsághelyzetben érvényes közérzet metaforája lesz.