Stílusteremtő költői vonalak

Rajzok, amelyek kapukat nyitnak. Kapukat a múlt fényes udvarházán. Lovak jönnek. Futó habtól ékes, sallangos szerszámú, szép lovak. Kocsit húznak. Öregember ül a bakon, háta mögött mindenféle földi jóval. Mama küldte nagy kenyérrel. Tejjel, tejföllel, cseresznyével. Szivarillat lengi be az udvart, fényes csizma kopog a kövön. Karádi nagypapa jóságos arca a görbelábú asztal mellett. Szíjgyártó, kocsifényező, lószerszámkészítő és hintókárpitozó volt az öreg. Fia, Reich Károly édesapja, bognár. De már akkoriban sem számított ez jól jövedelmező mesterségnek. A műhely, az apai műhely azonban így is kincsesbánya volt egy nyiladozó értelmű, kíváncsi gyereknek. Volt benne ugyanis látnivaló bőven. Főleg, amikor lőcs vagy hámfa született a farönkből. Ez mind megragadt a fiú emlékezetében. Mint ahogy a bagódombi fák ősz végi kopaszsága is. Vagy az udvarvégi kerekes kút, a tetején trónoló gerlékkel. Az orgonabokorból kiemelkedő galambdúc. A kék fazékban virágzó nánika. Lovakat is rajzolt. Didergő cinkéket. Öntelt tyúkokat. Minden élőlényt tisztelt és minden természeti jelenséget. A tomboló vihart ugyanúgy, mint a vörös tintával leöntött eget.

Reich Károly elsősorban mégis az embert, az életet szerette. Felesége mesélte róla nem sokkal a halála után, hogy „a lovakat például anynyira imádta, hogy huszonkét éves korában, amikor elcsendesedett végre a világ, mert véget ért a háború, gyalogszerrel indult el hazafelé Németországból. És útközben, nagy boldogságára, talált egy lovat. Kötőfékkel a nyakában egy magára hagyott lovat. Fogta, magához édesgette, és Csehszlovákián keresztül hazáig vezette, de fel nem ült rá, mert annyira megszerette. Pokrócot szerzett neki, hogy ha esik, ne ázzon.”

Ilyen ember volt Reich Károly.

Nagy László szellemi rokona.

„Tüzes mozdony vagyok, izzik bennem a pokol” – írta Vidám szüret című tusrajza alá. Még a szavak is „nagylászlósan” csengenek. Szőlőtőkék között ruhátlanul táncoló nők, köztük, ereiben csordogáló musttal, egy ölelésre érett ifjú. Még ereje van a Napnak, de a fiú már erősebb. Áldozni készül a gyönyör oltárán. Vétkezni teste legelső ünnepén.

Budapest, 1985. IX. 9. Tasnádi utca 31. A címre ma is pontosan emlékszem, a dátumot egy rézkarc őrzi. Daphnis és Khloé. Ezt kaptam tőle „barátsága jeléül”. És egy szitanyomatot. Az Orpheus és Euridikét. Daphnis a fűben bontja ki Khloé áttetsző ruháját, Orfeusz, kezében a hárfával, a hold aranyával öleli magához szerelmes Euridikéjét. Reich Károly, úgy érzem, ezekkel a rajzaival írta be nevét az egyetemes képzőművészet vaskos nagykönyvébe. Költői vonalaival stílust, szépséglátásával sajátos világot teremtett. Illusztrátorként mindig a költő szavaihoz igazodott, alázattal szolgálta az író mondanivalóját. w, eclogákra, regényekre, vígjátékokra. Fényes utat jelölt ki Molnár Ferenchez, Grimmhez, Mórához, Petőfihez, Adyhoz, Radnótihoz, Shakespeare-hez. Szerencsés a gyerek, ha a mesét az ő rajzaival élvezhette, boldog a felnőtt, ha a művészetet általa szerethette meg.

1985 őszén, amikor nála jártam, a móriczi boldog ember ült előttem.

„Igen, jól érzem magam a világban – mondta.– A szörnyűségek persze hozzám is eljutnak, engem is megtalálnak, és el is keserítenek egy időre, de mert a sors kegyes hozzám, rajzaimmal olyan világban élek, amelyben öröm az élet.”

Nagy Lászlóhoz fűződő barátságát akkor sem hagyta említés nélkül.

„Együtt kezdtünk, egyszerre indultunk a pályán. Ő grafikusnak készült, s csak később vált költővé. Az útjaink is akkor váltak el, ő is más világba került, meg én is. De ha találkoztunk, mindig a régi melegséggel voltunk egymás iránt. Végtelenül érzékeny, nagylelkű ember volt. Csak élete utolsó éveiben vált megkeseredetté. Kikezdte lelkét a szomorúság.”

Három albumot lapozgatok, miközben ezeket a sorokat írom. Csupa derű, az élet, a természet kiapadhatatlan csodálata, érzelmi tisztaság járja át a képeket. Ölelkező ifjú pár az élet fájában. Kigyulladt lángokban a királyné s a király. Egymást melengető szilaj paripák, mint a teremtés gyönyörű remekei. Fényben fürdő szerelmesek. Szent Ferenc, vállán éhes madarakkal. Vidám szüret lopott csókokkal. Kései virág friss fájdalommal. Tükör előtt a test tavasza. Könnyű léptű Dianák. Aranyfürtű Adoniszok. Parázna öregek. Dévaj kentaurok. Paradicsomi kertekben Eros cinkosai. Az örökké megújuló természet. Az életadó szerelem.

Aztán a vég. Egy halálra sebzett ló utolsó ágaskodása. Fiatal szarvasok néma halála. Hajnali sötétség. Gyógyíthatatlan sebek.

Élete utolsó hónapjaiban, lyukas gyomorral, pajzán rajzokkal szórakoztatta magát a kórházi ágyon. Egy nő és egy bika kalandját örökítette meg több tételben. Ezeket a műveit még nem láttam kötetben. Csak ott, akkor, nála, amikor rézkarcai és szitanyomatai mellett fából faragott és bronzból formált kisplasztikáit is elém rakta. Egyszer talán ezek is napvilágot látnak.

Ezek az ő kincsei.

Számunkra pedig Reich Károly kincses öröksége.