Stíluskavalkád

Szerencsés vagyok, a 32. Pozsonyi Dzsessznapok kapcsán írhatnék breakbeatről, magyar népzenéről, szenegáli tradíciókról, saplerekről, loopokról vagy latin fílingről anélkül, hogy eltérnék a tárgytól, a 21. század dzsesszzenéjétől. A fesztivál programjának összeállítói kitettek magukért a keresztmetszet tekintetében, csupán pár szigorú dzseszszista fanyalgott a kínálat láttán, ám a legvégén ők is kalapot emeltek a No Jazz, vagy a Matt Bianco előtt, amely formációk csak inspirációnak használják a tradicionális dzsesszt.

Előbb azonban essünk túl a negatívumokon. Az utolsó éveit élő Kultúra és Pihenés Parkjában (PKO) ez utóbbira nincs lehetőség, a fesztiválon való részvétel folyamatos küzdés. A gondok ott kezdődnek, hogy a fő szervező Rock and Pop ügynökség sokkal több jegyet ad el, mint amennyi ülőhely biztosított a teremben. Aki nem érkezik legalább félórás fórral, ácsoroghat hat órán keresztül, ülhet a földön, vagy vívhat közelharcot az őrizetlenül hagyott székekért. Az sem érthető, miből gondolták a szervezők, hogy kb. ezerötszáz hölgyvendégnek elegendő lesz négy mellékhelyiség. A férfiak részlegében természetesen jóval gyorsabb volt az ügymenet, a nők viszont alkalmanként fél órát is sorakoztak ügyes-bajos dolgaik elvégzése céljából.

A második napon a mezei dzsessz-rajongók már úgy gyűlölték a VIP-jegyeseket, mint a lakodalmas rockot. A támogató cégek képviselőinek fenntartott széksorok ugyanis többnyire üresen tátongtak. Arról, hogy ez lehetőleg egész este így maradjon, különlegesen kiképzett, sokéves gyakorlattal rendelkező öltönyös, kopasz fiatalemberek gondoskodtak. Az erkélyre szintén csak nagyon fontos embereket engedtek fel, pedig simán elfértek volna százötvenen odafent, és megszűnt volna a lenti tumultus. Hát hol itt a logika, a józan ész és a demokrácia, szegeztem a szervezőknek a kérdést, mire ők a vállukat vonogatták, mondván, nem tehetnek róla, hogy a szabadjegyesek fele el se jön, vagy a büfében töltik az egész estét. Az ülőhely azért természetesen jár nekik, hátha mégis benéznek. No comment.

De vissza a programhoz, amely ellen nem lehet kifogásunk. Az első nap meglepetése sokak szerint a magyarországi Balázs Elemér Group volt, akik legfrissebb lemezükön a népzenét vegyítik a dzsesszel, és mellesleg a műfaj egyik Európa-hírű énekesét, Winand Gábort „foglalkoztatják”. Az utánuk következő Kenny Garrett alt-szaxofonost valószínűleg mindenki ismerte a teremben, és mindenki azt várta tőle, amit végül meg is kapott: változatos stílusbemutatót, friss és rendhagyó improvizációkat, John Coltrane szellemének megidézését. Az estét záró, kamreuni származású Richard Bona szerzeményeit a rádiók is nyugodtan játszhatnák, de persze nem fogják, hiába van félúton a világzene és a dzsessz között, és hiába tud felállítani a székről háromezer megfáradt vájtfülűt. Ugyanez a helyzet a második este fénypontjával, sőt szerintem az egész fesztivál legérdekesebb formációjával is. A francia NO JAZZ zenekar csupán ugródeszkaként használja a dzsesszt, melyet eletronikus alapokra pakolnak, hozzáöntve egy kis rockot, reggae-t, hip-hopot, és flamencót. A derék franciák egy techno-parti közönségét is meg tudták volna tornáztatni, élvezet volt nézni, ahogy az ötvenes dzseszszisták önfeledten rázzák magukat, a színpad szélén trónoló Peter Lipa pedig önfeledten veri térdén a ritmust.

Az átszerelések alatt a B-teremben kevésbé ismert formációk szórakoztatták a publikumot, közülük számomra egyértelműen a Longital (ex-Dlhé Diely) koncertje volt a legizgalmasabb. A techno, a folk, a pszichedelikus rock és a dzsessz izgalmas hibridjével kísérletező pozsonyi duó hatodik lemezét jelentette meg nemrég, a korong mostanában végtelenítve forog a lejátszómban, és újra hiszek a hazai könnyűzene megújulásának lehetőségében.

A harmadik nap piciny csalódással indult, a harmincas nemzedék három legkiválóbb zongoristájának koncertje ugyanis meglehetősen haloványra sikeredett. Ľubo Šrámek később elárulta, hogy a szervezők kifejezett kérésére társult Klaudius Kováč-csal és Ondrej Krajňákkal, és bár ő maga is kíváncsi volt, mi sül ki ebből, nem számított csodára, hiszen mindhárman a saját útjukat járják. Sokan nem tudták hová tenni a lengyel Anna Maria Jopek orgánumát sem, aki félúton van Dolores O`Riordan és Björk között, ráadásul újabban afrikai ihletésű számokkal próbálkozik. Az ő koncertjének fénypontja Mino Cinelli, a francia dobosfenomén volt, aki egyedül is jól el lett volna a színpadon kongáival, tam-tamjaival és különböző alakú zajkeltő eszközeivel.

A fesztivált a Matt Bianco zárta, akik persze inkább a fősodorhoz állnak, illetve álltak közel fénykorukban, a nyolcvanas években, amikor izgalmas, rendhagyó stílust találtak ki maguknak. Húsz éve nem hallottam róluk, ám azonnal levettek a lábamról, mert a színpadon álló tíz (!) zenész olyan remekbe szabott szólókkal dúsította az egyszerű dallamokat, hogy a végeredmény ellenállhatatlan lett. Tony Remy gitáros többek szerint kenterbe verte az előttük fellépő Matt Marshak „gitárvirtuózt”, (akinek teljesítményétől csak a smooth-jazz elszántabb rajongói voltak oda-vissza), a trombitás Simon Finch pedig akár egész éjjel játszhatna az erkélyem előtt, ha lenne erkélyem.

Kár, hogy a rendezvény egyre inkább protokolljelleget kezd ölteni, helyi celebritások pofavizitjévé kezd átalakulni, az egyszerű dzsesszrajongó pedig hovatovább megtűrt vendégnek kezdi érezni magát az ország legfontosabb dzsesszeseményén.