Sponga Jutka, a forradalom hőse

A fotó, amely bejárta a világotAz 1999-ben indult kutatásról a napokban könyv jelent meg francia nyelven. Remélhetőleg hamarosan elkészül a magyar verzió is. Sponga Jutkával ismerkedhetünk meg belőle, aki a felvétel pillanatában 19 éves volt, és szinte mindenben különbözött a pátosszal teli politikusi beszédek sugallta forradalmár típustól.

Miért fog bele egy francia egy ekkora munkába? Ennyire érdekelte önt az 56-os forradalom?

Phil Casoar: Még a 70-es években találkoztam ezzel a fotóval egy könyv borítóján, amely a munkásosztály forradalmakban vállalt szerepéről szólt. Már akkor megtetszett, szépnek, jól komponáltnak és kifejezőnek tartottam. Később egy budapesti könyvesbolt kirakatában ismét megláttam, egy másik könyv borítóján. Azonnal megvettem a könyvet (Varga László: Az elhagyott tömeg. A szerk.), mert úgy éreztem, ez a kép üldöz engem. Nem sokkal később véletlenül találkoztam Eszterrel, aki az 56-os forradalommal foglalkozott. Legközelebb már azzal a határozott szándékkal érkeztem Budapestre, hogy Eszterrel együtt a két fiatal nyomába eredjek.

Balázs Eszter: Ebben az időben sokat jártam Párizsba a tanulmányaim miatt, jó barátok lettünk. 1956 akkoriban nagyon érdekelt, mert frissen kibontott tabu volt a magyar közbeszédben.

Mondhatjuk tehát, hogy két rokonlélek, két kíváncsi ember fantáziáját egyszerre mozgatta meg ez a fotó?

Ph. C.. Tulajdonképpen igen, bár ennek az éremnek is két oldala van. Lázadó típus vagyok, világéletemben érdekeltek a forradalmak, de a 68-as párizsi események idején csak 12 éves voltam. Az iskolában később sokat foglalkoztunk a témával, és sok mindenben egyet is értettem az akkori lázadókkal. A párizsi forradalom azonban szerintem elsősorban kulturális szempontból volt fontos, manapság indokolatlanul felnagyítják a politikai aspektusait. Inkább a haladó fiatal nemzedék lázadása volt az ódivatú dolgok ellen. Az 56-os budapesti felkelés viszont más, hiszen ott valóban egy társadalmi rendszer ellen lázadtak az emberek. Ez volt az igazi forradalom, tragikus véggel.

Hogyan kezdtek hozzá a kutatáshoz?

B. E.: Fel kellett fednünk a kép keletkezésének történetét. Sokáig azt hitte a világ, hogy a felvételt az a Jean-Pierre Pedrazzini készítette, aki aznap esett el, amikor a fotó készült. Kiderítettük, a fotó készítője valójában az egykor a Paris Match-nál szabadúszó fotósként tevékenykedő, ma Dél-Franciaországban élő amerikai származású Russ Melcher, aki halott kollégája előtt kívánt tisztelegni, ezért hagyta, hogy Pedrazzini nevét írják a fotó alá. Tőle tudtuk meg, hogy az olasz Epoca is lefotózta a lányt Ausztriában, egy menekülttáborban, ahová a felkelők közül sokan kerültek.

Kiderült tehát, hogy Jutkának a forradalom bukása után el kellett hagynia hazáját. A könyv szerint Ausztriából Svájcba került, aztán egy szál egyedül Ausztráliába emigrált.

B. E.: Évekbe telt, amíg mindezt sikerült megtudnunk. Az elején az érdemi megközelítés dominált, később azonban alapos tudományos kutatómunkává vált a nyomozás. Az állambiztonsági hivatal történeti levéltárában, ahol az egykori államrendőrség dokumentációját őrzik, érdekes módon még csak nem is furcsállták, hogy egy fotóval kívánunk foglalkozni. Talán azért, mert akkorra már ők maguk is eljutottak abba a stádiumba, hogy felismerjék, a fotó is lehet fontos történelmi forrásanyag. Az ő levéltárukban jó pár olyan rendőrségi albumot találtunk, amelyekben annak idején a megtorláshoz szükséges fotókat gyűjtögették nyugati lapokból. Ezek alapján azonosították a fegyveres felkelőket.

A Nyugat-Európából érkező riporterek nem is tudatosították, hogy rendőrségi bizonyítékokat szolgáltatnak azzal, ha megjelentetik a felvételeket?

Ph. C.: Ez az, amire a mi amerikai fotósunk, Russ azt szokta mondani, hogy nem tehet arról, milyen interpretációi vannak egy fotónak. Ebben igaza van, az már más kérdés, hogy a nyomdai átfutás miatt ez a téma a forradalom bukása után „esett le” a külföldi sajtóban. Amikor a fotók kezdtek megjelenni, már világossá vált, hogy ez egy bukott forradalom, ám amikor Russ ott volt, nem gondolkodott ezen. Meg akarta mutatni a világnak, mi történik Budapesten.

Az akkori francia közvélemény tudott róla, mi történik Magyarországon?

Ph. C.: Igen, de a sajtó háromnapos csodaként kezelte a dolgot. Épp abban az időben tört ki a szuezi válság, amelyben Franciaország érdekelt volt. Ezért a budapesti felkelés hamar lekerült a címlapokról. Albert Camus híres beszédével, amelyben Guernicával hasonlította össze a magyar forradalmat, persze foglalkoztak a lapok, ám aztán végleg lecsengett a téma.

Mennyiben tipikus és mennyiben egyedi Jutka, a forradalmár szövőlány története?

B. E.: Vannak részletei, amelyek általánosnak mondhatók, egészében véve azonban nagyon egyedi, hiszen az általunk feltárt események egy személy életét határozták meg. Tulajdonképpen szerencsénk volt Jutkával, hiszen érdekes élettörténete volt. Ezért is írtuk a könyvet.

Ph. C.: A lány igazi rebellis, vagány alkat volt. Tele volt tetoválásokkal, háromszor is börtönbe csukták csavargásért és közveszélyes munkakerülésért. Szövőnőként dolgozott, de nyilván nem ez volt a szíve vágya. Alkoholista apja gyakran elpáholta, ezért inkább az utcán lógott a haverokkal. A felkelésbe is a srácok sodorták bele. Valószínűleg összemosódott benne az apa elleni lázadás a rendszer elleni lázadással. Egyszerűen elégedetlen volt az őt körülvevő világgal. Ami akár tipikus is lehet erre a nemzedékre. A svájci emigrációban aztán felfedezte magának Elvvist, élt-halt a rock and rollért, bőrcuccokban járt. De semmiféle politikai tudatosság nem volt benne, hiszen egyszerű szövőlányról van szó. Persze az, hogy az öccsét a szovjetek lelőtték, nyilván olaj volt a tűzre. A bátyja viszont rendőr volt, a rendszer szolgája. Ha azon gondolkodsz, mi a tipikus az életedben, azt kell nézned, hányan gondolkodnak a nemzedékedből ugyanúgy, mint te.

Szóval ugyanaz a tekintélyelvűség elleni tiltakozás munkált benne, mint mondjuk később a hippikben?

Ph. C.: Igen. Vagy mint még később a punkokban. A forradalom remek lehetőség volt mindezek kifejezésére, legalábbis a srácok többségénél. Ha úgy tetszik, Jutka volt a kor punkja.

Ausztráliában aztán „lecsillapodott”, férjhez ment egy magyar emigránshoz, két fiuk született. Hogyan, mikor halt meg?

B. E.: Tragikusan fiatalon, 54 évesen vitte el a gégerák 1990-ben. Láncdohányos volt, a fotókon szinte mindenütt cigarettával a kezében látjuk. Találkoztunk a férjével, elég rideg, barátságtalan ember. A két fiú közül az idősebbik viszont nagyon kedves volt velünk. Egyszerű munkásember, szintén tele van tetoválásokkal. Érdekes adalék, hogy Ausztráliában Jutka még egyszer bekerült az újságokba, mint a lottó-főnyeremény boldog nyertese. Ez talán elégtétel volt számára a sorstól.

Mennyire keresték a női aspektust ebben a történetben?

B. E.: Ez egy nőtörténet is, hiszen rávilágít arra, hogy a forradalom felborítja a nemek közötti korábbi hierarchiát. Itt a nők hirtelen egyenértékűek lettek a férfiakkal. Az már más kérdés, hogy a forradalom után a régi rend hamar helyreállt. A felkelés viszont sok nő számára kitörési lehetőség is volt a hagyományos szerepekből. A többi fiatal lány is így érezhetett, mert később sokan egyedül indultak útnak a világba. Jutka bátor és kalandvágyó volt, nem félt tovább menni Ausztráliába, ami akkor az ígéret földjének számított.

A Budapesti hősök című könyv borítóján mindketten szerzőként szerepelnek, mégis Phil az elbeszélő. Mi ennek az oka?

B. E.: Az esetleges magyar verziónál is ketten leszünk szerzők, de ott én írnám meg a történetet, azaz más lenne a narráció nézőpontja. Nem lehet szó egyszerű fordításról, mert a franciák alig tudnak valamit erről az időszakról, sok háttérinformációra van szükségük, míg a magyaroknak sok mindent nem kell külön elmagyarázni. A könyvvel emléket szerettünk volna állítani a forradalom névtelen szereplőinek. A kötet képanyagából készült kiállítás egyébként szeptember folyamán Szlovákiában is látható volt, a rimaszombati Gömör-kishonti Múzeumban. Jelenleg Brüsszelben látható az anyag.