Ruth esélyei az operaszínpadon

Úgy tűnik, ha egy modern vagy kortárs brit komponistát dicsérni akarnak, vagy legalábbis szeretnék rá felhívni a nagyérdemű figyelmét, máris ő lesz Benjamin Britten után a másik legnagyobb. Kiérdemelte már ezt (többek közt) William Walton, Vaughan Williams vagy épp Michael Tippett, de az 1989-ben elhunyt Sir Lennox Berkeley is. Valóban Britten volt az, aki Purcell után nemzetközi rangra emelte az angol operairodalmat, s bebizonyította, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem a nyelv alkalmatlanságában keresendő e műfaj angolszász kudarca.

Berkeley különleges helyet tölt be a „másodikok” sorában: alighanem a legklasszicizálóbb valamennyi közt, már-már kifejezetten tradicionalista. Operáinak sorában találunk szellemes vígoperát (Vacsorameghívás, 1953), történeti tárgyú munkát (Nelson, 1954), de bibliai fogantatású remekművet is. Ruth című, tavaly első ízben hanghordozókra is rögzített, amúgy már 1957-ben bemutatott operája erre kiváló példa. A közismert ószövetségi téma, a moabita Ruth és a betlehemi Boáz története, mely Dávid (s így Jézus) házának megalapozása miatt is nevezetes, Eric Crozier keze nyomán dramatizálódik librettóvá, méghozzá (a kortárs zeneszerzői gyakorlatban ritka) míves, csengő-bongó rímelésű, ugyanakkor archaizáló-biblikus verssorokban, a leginkább Victor Hugo híres remekét, Az alvó Boázt idézve. Berkeley mindössze három jelenetbe sűríti Ruth-könyvének főbb történéseit: az első elmondja, miként került Ruth anyósát, Naomit követve Betlehembe („ahova te mégy, oda megyek én is”), a másik jelenet Ruth és Boáz találkozására fókuszál, a harmadik pedig a gyümölcsöző frigy megkötéséről szól. Berkeley az első jelenet vezérszólamait ragyogóan osztja el a mezzoszoprán Ruth (Jean Rigby) és a két szoprán, Naomi (Yvonne Kenny), valamint Orpah (Claire Rutter) között. Ruth feltétlen ragaszkodása különös tiszteletteljességgel tölti be a kezdetben áradó, már-már harsány zenei rácsodálkozást Betlehem látványára. Az első jelenetet tartom a legsikerültebbnek. A későbbiekben Berkeley már csak erős katolicizmusa folytán is (1929-ben tért át) kérlelhetetlenül ragaszkodik az egyértelműsítő szakralitás beáramoltatásához, képtelen a bibliai történést önnön belső világának megfelelő zenei nyelvű történésként látni, ahogy például Richard Strauss tette zseniális Saloméjában vagy például Ildebrando Pizzetti (sajnos, kevésbé becsült) Debora és Jaele című operájában. Természetesen mindez nem feltétlenül zavaró, legfeljebb kissé archaizáló vonás. A bukolikus alapkarakterű aratás zenei megjelenítése látványosan érzékletes, s e ponton valóban ott van Britten (és Tippett) hatása a komponálás mikéntjeit, illetve a szépséges kórusjelenetek (a Joyful Company of Singers énekel) zenei világának megteremtődését illetően. Boaz szerepét tenor énekli (a kitűnő Mark Tucker), s Berkeley zeneszerzői éberségét jól mutatja, hogy a szerelmesek szokásos szoprán– tenor kontrasztja helyett a szenvedélyt határozottabban uralni tudó mezzoszoprán–tenor megoldást választotta. Ahogy Britten művészetében is, nála is jelen van az angol nyelv, a kimondott szó hangzásvilágának zenei kiemelése és láttatása, s a túlzó módon barokkos librettó sem akadályozza őt ebben.

A bibliai eseménysorozat lerövidül, a hangsúly Ruth alakjára tolódik át, kivált Ruth belső életére, illetve a közösség és egyén egzisztenciális félelmeinek megjelenítésére. Berkeley zenéje különösen nagy erővel tudja érzékeltetni a két világ összeütközését, illetőleg azt a misztikus harmóniát, melyben az ellentétek feloldódhatnak. Ebben picit talán Poulenc, de még inkább Britten méltó párja.

(Lennox Berkeley: Ruth, Chandos Records Ltd., 1 CD, 2005).