Pavarotti forever

„Elment minden idők legnagyobb tenorja. CD-én és DVD-én kínáljuk legnagyobb sikerszámait. Pavarotti forever!” – harsogja a Decca plakátjának szövege. Hogy ízléses-e vagy sem, egyéni gusztus dolga.

Ha van túlvilág, ahonnan követhető az, ami a földön történik, Pavarotti jót mulathat rajta, most már minden kesernyés mellékíz nélkül. Mert amíg élt, nehezen tudta feldolgozni, hogy nem volt próféta a saját hazájában, legalábbis nem azonnal. Bár Reggio Emilia-i sikeres bemutatkozása után egy ismert, befolyásos impresszárió beajánlotta a milánói Scalánál, ahol fellépni minden operaénekes vágyainak netovábbja, a vezetőség nem mutatott iránta érdeklődést. Pavarottit ez ugyancsak elkeserítette, annál is inkább, mivel nagyon rosszul állt anyagilag, csekély segédtanítói fizetése miatt családalapításra nem is gondolhatott, holott nősülni szeretett volna. Épp ekkor keresett szülővárosa, Modena operaháza tenoristát egyik produkciójához. Pavarottiban felvillant a remény: mégiscsak jövedelemhez jut. Mivel Olaszországban létezik egy íratlan szabály, miszerint a vidéki operaházaknak mindig helybeli énekest kell szerződtetniük, csak akkor léptethetnek fel idegent, ha helyben nincs megfelelő, a fiatal tenorista joggal bízhatott abban, hogy őt szerződtetik. Amikor azonban felajánlotta a modenai igazgatóságnak, hogy elénekli a szerepet, amelyet már több helyen sikerrel énekelt, levélben értesítették, hogy nem szerződtetik, mivel a színház által kiszemelt énekes kvalitásainak köszönhetően alkalmasabb a szerepre.

Hogy Pavarottinak menynyire fájt ez a visszautasítás, bizonyítja 1981-ben készült életrajza, amelyben így vallott az esetről: „Kezdő énekes koromban sok fiatal tenoristáról tudtam, akik jobban énekeltek nálam; ez az úr nem tartozott közéjük. Azóta sem hallottam róla. A modenaiak levele nagyon felmérgesített. Megpróbálom kerülni a hasonlítgatásokat, de amikor ilyen undorító levéllel találkozom, kénytelen vagyok rá. Ha folyton arra gondoltam volna, ki jobb vagy ki rosszabb nálam, azt hiszem, korán abba kellett volna hagynom az éneklést. Szeretett szülővárosom, Modena soha sem?milyen biztatást nem adott. Egyszer hallottam, amint apámtól megkérdezte egy újságíró: sikereimben mi jelentett neki a legnagyobb örömet. Apám gondolkodás nélkül válaszolta: Az, hogy valamennyi modenai barátomnak bebizonyíthattam a tévedését. Ugyanis gyakran mondogatták: »Lucianónak szép hangja van, de nem elég jó, hogy karriert csináljon.«”

Végül mégis sikerült szerződést kötnie a Scalával – öt év elteltével, amikor már kirobbanó sikerrel lépett fel a londoni Covent Gardenben, a glyndebourne-i fesztiválon, Bécsben és Moszkvában. Akkor sem a Scala vezetősége, hanem Herbert von Karajan kívánságára, aki ott egy Bohémélet-produkciót vezényelt.

„Első fellépésemet egy nagy, nemzetközi rangú operaházban egy ír nőnek, a Scala-beli bemutatkozásomat egy osztrák dirigensnek köszönhettem” – konstatálta kese?rűen Pavarotti. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Carusónak a Scalára hat, Londonra nyolc évig kellett várnia. Beniamino Giglinek is, aki Pavarottihoz hasonlóan szintén egy énekverseny győzteseként hívta fel magára a figyelmet, négy évig tartott, amíg felléphetett a Scalában.