Pályafutás győzelem után

A kezdetekben valóban, a legkülönbözőbb rendezvényekre hívtak énekelni itt, a lakóhelyem környékén is, de főleg Budapestre. Baranya megyében élek, Pécs mellett. Az idő múltával a fellépések egyre jobban ritkultak.

Elmondható, hogy a tehetségkutató műsort a kilencvenes években megnyerni már korántsem jelentett akkora dicsőséget, és nem hozott akkora kiugrási lehetőséget, mint a televíziózás hőskorában?

Többé-kevésbé elmondható. Ez volt az utolsó előtti Ki Mit Tud?, és a győzelem már nem jelentette automatikusan, hogy azon a vonalon egy életre sínre került az ember pályája, de én ezt nem is vártam tőle. Az éneklésre úgy tekintek, mint egy csodára, ami nyilván mindvégig jelen lesz az életemben, miközben sosem merült fel bennem, hogy ebből éljek meg. Még a győzelem után sem. A Ki Mit Tud? nem olyan volt, mint napjaink zenés tehetségkutató versenyei, ahol minden a sztárság körül forog. Az éneklés nálam hobbi, és nem hivatás. Egy nagyon komolyan vett hobbi. A versenynek sokat köszönhetek, ajtók nyíltak meg előttem. 1995-ben felbukkant az életemben a Ghymes, a zenészekkel közel tíz évig volt szerencsém dolgozni.

Melyik volt nagyobb ugródeszka, a Ki Mit Tud? vagy a Ghymessel való együttműködés?

A kettő együtt volt az ugródeszka. Az országos ismertséget a versenynek köszönhetem. Előtte is énekelgettem, de csak a dunántúli régióban volt ismert a nevem. A Ghymesnek nem voltam a tagja, a lemezein, koncertjein vendégénekesként szerepeltem. Évente több fellépésen vettem részt a zenekarral, ezáltal olyanok is megismertek, akik korábban nem hallottak rólam. Sokat köszönhetek a tagoknak: a koncertek és a szép zeneszámok mellett barátságokat is. Szép időszak volt, de véget ért.

Az ön szólókarrierjét a Ghymes és egyáltalán a közös munka ténye mennyire segítette?

Párhuzamosan működött a kettő, nem voltak átfedések.

Mikor született meg a szólóalbum gondolata? Biztosan egy régóta dédelgetett álom volt.

Persze, a fejemben már régen megszületett. Sokáig csak amolyan vágyálom volt, nem is mertem hangoztatni. Csupán a közvetlen környezetem és a zenészbarátaim tudtak róla. Két évvel ezelőtt a producerem, Papp László mondta ki, hogy mi lenne, ha belevágnánk. Elmondani sem tudom, milyen boldog voltam. Aztán belépett a képbe Buják Andor. A Ghymesben ismertem meg őt, és miután kivált az együttesből, a kapcsolatunk nem szakadt meg. Zenésztársként, barátként tekintek rá.

Az év végére készült el a lemeze. Hogyan határolná be? Menynyire népzene és mennyire pop?

Nem népzene, bár vannak népzenei alapjai, vagy inkább úgy fogalmaznék, vannak benne ilyen stíluselemek. Érthető, elég csak a fő zeneszerzőre, Andorra és az ő korábbi munkásságára gondolni. Popzenének sem nevezném, inkább populárisabb zenének. Pontosabban populárisabb, mint amit eddig énekeltem. Nehéz besorolni, maradjunk annyiban, hogy kellemes zene, amit jó hallgatni – ha állíthatok ilyet a sajátomról.

Nemcsak magyarországi, hanem szlovákiai magyar és szlovák zenészek is közreműködnek rajta.

Hosszú a szereplőgárda. A legtöbbjükkel csak egyszer, a felvételnél találkoztam. Nagyszerű zenészek, hálával tartozom nekik. Az albumot Budapesten, Vágsellyén és Nagyszombatban rögzítettük. A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának támogatásával, Andor cégének kiadásában látott napvilágot.

Mit vár a daloktól? Mikor lesz elégedett?

Én már most elégedett vagyok. Mondom, ez vágyálom volt, és bevallom, a lelkem mélyén nem hittem abban, hogy egyszer lesz egy lemez, amely az én nevem alatt jelenik meg. A siker nálam nem példányszámfüggő. Nem tűztem ki célul az elkészítésekor, hogy több ezres példányszámban fogyjon. Csak azt szeretném: akihez eljut, az örüljön neki. Nekem ez jelenti a sikert, és mindegy, hány ember fog neki örülni.

Csak az mondhat ilyeneket, és tudja háttérbe szorítani a kereskedelmi szempontokat, aki nem ebből él. Említette, hogy önnél hobbi az éneklés. Elmondhatjuk, mivel foglalkozik?

Persze. Konduktor vagyok, a Pető-módszer alapján fejlesztek mozgássérült gyerekeket.

És munka közben lehet énekelni?

Lehet, sőt kötelező. A módszer egyik alapja, hogy gyermekdalokkal, mondókákkal ritmizáljuk a mozgást, tehát a munkám során sokat énekelek. Nagyon szeretem a hivatásomat, s mellette az éneklés a hobbim, ami feltölt. Úgyhogy alapjában véve boldog ember vagyok.