Öt nap könyvekkel, költőkkel

Könyvhéten is Könyvjelzővel: Kukorelly Endre képbe kerül. Jobbra, Béla von Goffának öltözve, Hajtman BélaA szerző felvételeiMég otthon eldöntöttem, hogy nem döntök. Nem karikázok, nem jelölöm meg a hivatalos katalógusban, hogy melyik könyvet veszem meg, úgysem veszem meg, mert nem futja rá. Különben nem is értem, miért veszek évről évre egyre kevesebb könyvet, ha szívem szerint inkább egyre többet vennék, mert egyre több a jó könyv; persze, ilyen szívvel az embernek észnél kell lennie. És akkor (otthon) még nem is tudtam, mit mondott a Vörösmarty téren Oravecz Imre az ünnepi könyvhét napján, megnyitóját csak az Élet és Irodalomban olvastam – lám, azt vettem: kétszáznyolcvannyolc forint. A költő vérző szívvel szónokol a hetilapban, mert nem szívesen beszél nyomorúságról és kirekesztettségről, de muszáj, mert, mint mondja: szűkölködünk.

Szóval, Oravecz Imre ez év június 12-én ezekkel a szavakkal ünnepelt a könyvhét megnyitóján: „Elérkezett az idő, amikor Magyarországon már csak a tehetősebbek vásárolnak rendszeresen könyvet.” Merthogy, úgymond, a magyar író manapság majdnem hogy nyomorog. Nem tudom, mit szólhattak ehhez ott a szlovákiai magyar olvasók, ha ugyan eszükbe jutott a magyarigazolványuk és a Pestre utazás. Ünnepeltünk hát, határon innen és túl, öt napon át állt a bál – s csakugyan, mint egy bálon, legföljebb már csak olyan ismerőssel találkozhatott az ember, akit ingyenjeggyel (-szállással, -fuvarral, -ebéddel stb.) látott el a szervezők valamelyike.

Azért szívet cserélni nehéz: titkon még otthon eldöntöttem, hogy Tőzsér Árpád új verseskönyvét (Széphalom Könyvműhely) mégis megveszem (1200 Ft). Bár a legtöbb darabját alighanem olvastam már, együtt, egy kötetben mégis új élményben lesz részem. De nem lett. Hiába kerestem a megfelelő pulton, mert, mint kiderült, nem készült el időre, majd később érdeklődjem. Megvettem helyette szívügyem egy másik tárgyát, Kovács András Ferenc Kompletóriumát, melyet most a költő megzenésített verseivel együtt kínáltak. (Azért a Kalligram jobb a Jelenkornál, állapítottam meg otthon: ez utóbbi CD-mellékletét a Kovács András Ferenc-kötet tokjából csak tortaszelő késsel lehetett kiemelni, ellentétben a Barak László-válogatáshoz csatolt CD-vel.)

Közben a téren hullámzó tömeg, akár a Vörös-tenger, meg-megnyílt egy-egy irodalmi tekintély előtt; azaz egyszer, amikor Vörösmarty szobrának balján Faludy György kereste meg magának a dedikálásra kiszabott helyét, meg még egyszer, amikor Esterházy Péter telepedett le a Magvető karosszékébe. A szatyros könyvszimpatizánsok csendben és néma csodálattal vették tudomásul a helyzetet, s szép lassan hosszú sorba kanyarodtak. Tengernyi emberáradat csapott le egy-egy közéleti-politikai személyre is, mihelyst megjelent, s volt taps és ováció is: érdekes tapasztalat, hogy Pesten is megtalálható a mifelénk Mečiar-öregasszonyoknak nevezett fajta, amely éhes tyúkként szalad a magvetőjéhez; mit lehet tenni, miért épp a tömeghisztériára is alkalmas könyvhétről mondana le a mindent átitató politika. Botrány az idén nem volt, se politikai, se más, talán a mindenütt jelenlevő egyenruhásoknak is köszönhetően.

Olvasói megközelítésből a budapesti könyvhét népszerű írói háromfélék: az egyiket tíz méterről megismerni arcáról, a másiknak csak találgatja névét a csellengő, a harmadikat összetéveszti az előző kettő valamelyikével. A különös ismertetőjelek mindenkor kapóra jönnek: például Ardamica Ferenc aranykereszt-fülbevalója vagy Németh Zoltán trappistasapkája. Ezzel szemben a kopaszság már nem megkülönböztető jegy: csaknem minden valamirevaló ismert írószerzet tarfejű, a fiatalokat sem kivéve, kivéve tán Karafiáth Orsolyát és Varró Dánielt.

Tóth László az új verseskötetét ajánlja, sok szeretettel A szokásos sátras-sétálós helyek száma a Vörösmarty meg a Liszt Ferenc tértől és a Ráday utcától az óbudai Dísz térig az idén egy újabbal bővült: a Várban is állt a könyvbál. És mint minden évben, ezúttal is volt JAK-hajó: a József Attila Kör egyre kevésbé fiatal gárdája most a Petőfi-híd budai rakpartjánál horgonyzó hajón tartotta felolvasásos-zenés buliját; a téma a csatlakozás volt. A hajó, tán épp ezért, kikötve, a parthoz csatlakozva szelte a habokat. Rajta azonban nagy volt a mozgás, a sok tehetséges fiatal felolvasó és szakmáját gyakorló író közt kis szerencsével, de Mizser Attilához csatlakozhattam, nem bántam meg. S mivel az utána verselő Parti Nagy Lajos egy eredeti Tsúszó-verset olvasott fel, mintha még a szél is Pozsony felől fújt volna. Az Aviatikus vers Keés Aranka Máriához című „valódisítvány” a könyvheti Parti Nagy-kötetben jelent meg („Ki voltam, aztán újra nincsek / hadd szakítok egy kósza tincset, / hogy aztán végső búcsút intsek.”) A mindent felülmúló és -író élményt mégsem ők, sem az őket követő, nagyszerű tárcaírók felolvasása, s még csak nem is Kukorelly Endre minden zsigert megmozgató Ramstein-zenéje jelentette számomra, hanem Tolnai Ottó csatlakozási „indulója”: a rögtönzésnek tetsző bravúros esszéfüzér-előadás hallgatósága szerintem még ma is ennek az igézetnek a hatása alatt áll.

A lírai tartománynak az idei ünnepségek árnyékában két nagy vesztesége volt: még el sem kezdődött a könyvhét, Károlyi Amy halálhíre irányította rá az olvasók figyelmét a költő mulandóságára és a költészet múlhatatlanságára, s még sátorbontás előtt elhunyt Ozsvald Árpád. „Van nyom, amelyhez nincsen másik” – hangzik az egyik új Tőzsér-vers sora. Ez is lehetne a 74. Ünnepi Könyvhét egyik tapasztalata.