Orhan Pamuk Nobel-beszéde

Stockholm. Tartotta magát ígéretéhez Orhan Pamuk török író, és nem tett politikai utalásokat az irodalmi Nobel-díj közelgő átvétele alkalmából elmondott beszédében Stockholmban, csütörtökön.

Az 54 éves török író a díj átvétele előtt három nappal elhangzott díszbeszédét nem használta fel politikai nézeteinek népszerűsítésére, ellentétben a tavalyi díjazottal, Harold Pinter brit drámaíróval, aki dörgedelmes beszédben ítélte el az Egyesült Államok és hazája Irak-politikáját.

Az irodalmi Nobel-díjasok a hagyományoknak megfelelően három nappal a díj átvétele előtt mondanak nagy beszédet Stockholmban.

Orhan Pamuk politika helyett inkább bensőséges vallomást intézett két éve halott édesapjához, művészi hitvallását mutatta be műkedvelő író édesapja példáján keresztül. Pamuk édesapja sikertelen üzletember, ám rendkívül életvidám jelenség volt, és 2002-ben egyszer, mintegy mellékesen egy koffernyi kéziratot helyezett el akkor már nagy nemzetközi tekintélynek örvendő fia íróasztala mellé.

A török író tétovázva, aggódva, kételyek között közelített apja írásaihoz, és erről a belső utazásról számolt be a stockholmi hallgatóságnak, miközben azt részletezte, hogy miként válik valakiből író, ami édesapjának sok fiatalkori próbálkozás ellenére sem sikerült.

„ĺrónak lenni számomra annyit jelent, mint felfedezni magunkban egy rejtett, különös második személyt, és hosszú évek türelmes munkájával lassan megismerni őt és környezetét” – mondta az író.

Pamuk szerint az írás titka nem az egyszer csak hirtelen megérkező ihletben rejlik, hanem a kitartásban és türelemben, amelyre a magányos szoba mélyén az íróasztalnál nagy szükség van egy magasabb cél, az irodalom érdekében: „Az irodalom a legértékesebb dolog, amelyet az emberiség alkotott önmaga megismerésére.” Édesapja azonban az irodalom kedvéért nem volt hajlandó „sanyargatni magát. Ő inkább az életet szerette annak minden szépségével együtt.”

Pamuk egészen áttételesen érintett politikai kérdéseket: a Nyugat kulturális gazdagságáról és a török irodalmi élet provincializmusáról is beszélt. A Nobel-díjas író hallgatóságát mindvégig bizonytalanságban tartotta azzal kapcsolatban, hogy vajon belső utazása végére érve beigazolódott-e félelme, miszerint édesapja jól tette, hogy meg sem próbálta kiadni írásait. Erre a beszéd utolsó részében derült fény. Pamuk leírása szerint édesapja szavak nélkül is értette, hogy írásai nem nyerték el híres irodalmár fiának a tetszését. „Apám boldog ember volt tele önbizalommal, és azt tette, amit mindig is tett: nevetett egy nagyot” – mondta.

Pamuk arról is megemlékezett, milyen volt apja, mikor befejezte fia első kéziratának olvasását: szorosan magához ölelte, „és azt mondta, hogy egyszer majd megkapom azt a díjat, amelyet most nagy örömmel veszek át.” Az író szerint apja ezt nem gondolta komolyan, csak úgy mondta, ahogyan a török apák szokták fiaiknak mondani: fiú, belőled egyszer még tábornok lesz a seregben.

„Nagyon szeretném, ha az apám ma itt lehetne közöttünk” – zárta beszédét Orhan Pamuk.