Norma Jeane és MM

Emlékszem, egyetemista korunkban egy este a kollégiumban – négyen voltunk lányok a szobában – arról vitatkoztunk szenvedélyesen, vajon Marilyn Monroe-ból abban az esetben is ilyen óriási sztár lett volna, ha Hollywoodban nem „csinálják meg”. Mert bár a fotók alapján a fiatal Norma Jeane vonzó lány volt, de rakoncátlan, barna hajával, vidám szeplőivel és kissé turcsi orrával még nem láttatta a majdani filmcsillagot, akinek lábai elé a világ férfilakosságának nagy része gondolkodás nélkül, boldogan vetette volna oda magát. Ki kellett őt találni, állította a szoba egyik fele, „besegíteni” egy kicsit a természetnek: rövidre vágni, platinaszőkére festeni a haját, csinosítani az orrán, eltüntetni a szeplőit. Nevet kellett neki adni. Enélkül soha nem lett volna sztár. Az ellenpárt azt állította, hogy igenis, MM a megtestesült ideál volt. Visszagondolva hajdani vitánkra, ma már egyértelműnek tűnik a válasz: Hollywood nélkül nem születhetett volna meg MM – mint ahogy Norma Jeane nélkül sem. Kettőjük szövetsége kellett a máig példa nélkül álló legenda életre keltéséhez.

Csillagportól fénylő, titkokkal teli, szomorú véget ért történet az övé. Mi hajthatta a fiatal lányt, aki szívósan küzdött azért, hogy az álomgyár a kegyeibe fogadja? Az igazi család nélküli, hányatott gyerekkor kiváltotta bizonyítási vágy? A népszerűség csábítása? Az „élet luxuskivitelben”? S aztán hova tűnt a nagy elszánás? Mi volt az oka annak, hogy már nem hozta lázba a forgatás, nem tanulta meg a szerepét, késéseivel őrületbe kergette a stábot.

Időnként úgy tűnik, a filmjei csupán jelentéktelen epizódot jelentenek a körülötte szőtt mítoszban. Azt mondják, nem is volt jó színésznő. Hogy butácska volt. Egy bódító érzékiségű, gyermeklelkű nő. „Gyönyörű gyermek”, ahogy Truman Capote nevezte. Azon kevesek közé tartozik, akinek elég csupán a keresztnevét említeni. Marilyn. Éppen negyven éve, hogy – máig nem teljesen tisztázott körülmények között – meghalt.