Németh Ilona: Retrospektív

A győri tárlat két részlete: Lélegző padló (1997) (fent) és Exhibition Room (1998)Somogyi Tibor felvételeiSzerencsés időpontban történt a visszapillantás, mert egy dinamikusan mindig újraformálódó, minden új rezdülésre valamiképpen reagáló életművel szembesülhetünk. Németh Ilona azonban nem csupán egyéni kiállításokon van jelen a napokban, az elmúlt évek nemzetközi megmérettetéseinek köszönhetően – mint amilyen például a 2. Valenciai Biennále (2003) volt, ahol Hegyi Lóránd meghívására vett részt a Solares (or on Optimism) nemzetközi tárlaton – most újabb külföldi csoportos rendezvényeken szerepelhet. Ezek közül az egyik legfontosabb a Saint Etienne-i La Musée d’Art Moderne Passage d’Europe című kiállítása, amelyre ismét Hegyi Lóránd (aki ez idő tájt már Franciaország második legjelentősebb modern művészeti múzeumának igazgatója) invitációjára küldhetett művet. Németh ezenkívül jelen van a szlovákiai kortárs művészet legjelentősebb idei külföldi csoportos kiállításán is, amelyre a Neuer Berliner Kunstverein jóvoltából került sor Berlin belvárosában Check Slovakia! címmel (kurátorok: Alexander Tolnay és Viera Jančeková). A folytatás is ígéretes, mivel utóbbi tárlat egy pozsonyi átszállót követően az Egyesült Államokban lesz bemutatva.

A győri kiállítás Retrospektív címe jelzi, hogy a besztercebányai Szegmenst követően most eljött az ideje a nagy értékelésnek, az utóbbi egy-másfél évtized áttekintésének. Ahogy azt Tímár Katalin művészettörténész mondta a megnyitón, a kiállítás minden egyes darabja önálló egységként, önálló tárlatként is megállja a helyét, s minden egyes mű karakteres, erős és tartalmas művészi állásfoglalás.

Egy retrospektív tárlat kapcsán talán megengedett a tények ismétlése: a látottak alapján immár a kételkedők is szembesülhetnek azzal, hogy Németh Ilona a rendszerváltozás utáni szlovákiai képzőművészet egyik legfontosabb egyénisége. Érdemes külön elidőzni annál a kérdésnél, hogy miként érte, érhette el ezt a teljesítményt és megbecsülést. Pályájának pozitív alakulásához mindenképpen hozzájárult Tímár Katalin műtörténész-kurátor, aki 1990-ben, Feljegyzések a labirintusból (Cyprián Majerník kiállítóterem, Pozsony) című első önálló kiállítását segítette. Németh Ilona ugyanis ekkor állt át az installáció műfajára, amivel egy új médium eszköztárát kezdte el megismerni és használni. Ezt a sorsdöntő egyéni tárlatot további jelentős munkák követték, mint például a győri kiállítás „legöregebb opusa”, a Vesszőfutás (1994), amellyel megvetette lábát a magyarországi művészeti életben. Ezután készültek a posztfeminista művészeti stratégiát érvényesítő objektjei, installációi, mint a Többfunkciós nő (1996) és a Magánrendelő (1997), azaz azok a művek, amelyek a megfelelő időben a megfelelő helyszínen lettek prezentálva, s ezzel a magyarországi aktuális művészeti közbeszéd részévé váltak.

Tagadhatatlan, hogy Németh szlovákiai elismertségének – művészi kvalitásai mellett – egyik meghatározó tényezője volt a jelentős magyarországi kiállításokon való részvétele, valamint nevének és alkotásainak besorolása a kortárs magyar művészetet értékelő tanulmányokba, monográfiákba. Az európai művészeti körforgásba is nagyrészt Budapest – Óbudai Társaskör (Andrási Gábor), Ludwig Múzeum (Néray Katalin), Bartók 32 Galéria (Tatai Erzsébet) stb. – jóvoltából került, ehhez társult a pozsonyi Soros Kortárs Művészeti Alapítvány (SCCA) és a zsolnai Vág Menti Művészeti Galéria (PGU – Katarína Rusnáková) kiállításainak hazai és nemzetközi reflexiója. E sorból természetesen nem lehet kihagyni Németh csehországi jelenlétét sem, amely elsősorban Martina Pachmanová művészettörténész-kurátor tevékenységéhez kötődik.

Az elmúlt egy-másfél évtized alatt éppen Németh Ilona művészetének szlovákiai, magyarországi, csehországi stb. fogadtatása bizonyítja, hogy a többközpontú közép-európai művészeti közegben egyszerre több kötődés is érvényesülhet, azonos hőfokon lehet jelen egy művész például Budapesten, Pozsonyban és Prágában. Sokak számára meglepő talán, hogy Németh a magyarországi elismerések mellett (Munkácsy-díj, 2001) szlovákiai díjakban is részesült (Az év legjobb fiatal szlovákiai képzőművésze, 1998), sőt ő képviselhette Szlovákiát a 2001-es Velencei Biennálén. A siker titkát elsősorban a kortárs művészeti formanyelv, a művészet modernista szemléletét immár meghaladó látásmód felvállalása jelentette esetében. Éppen Németh Ilona példája bizonyítja, hogy az európai mobilitás már több mint egy évtizede létező entitás, de azt is, hogy a sikernek és sikertelenségnek nincs nemzetisége. Hivatkozhatok ismét a szlovákiai elismerésre, Németh ugyanis jelen volt nem csak a Szlovák Nemzeti Galéria rendezte 20. század című kiállításon, hanem bekerült abba a szűk keretbe is, amely a Nézőpontok / Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949–1999 című bécsi kiállításon Szlovákiát képviselte. Ugyanitt, ugyanebben az összefüggésben említhető meg a stockholmi rendezésű After the Wall (1999) című kiállítás is, amely a posztkommunista országok művészetét elemezte.

A most megtekinthető győri kiállítás N. Mészáros Júlia igazgató-kurátor jóvoltából az utóbbi tíz év teljesítményét mutatja be. A rendezés azt a koncepciót követi, hogy a bejárati traktus nyilvános térként funkcionáljon, így ide kerültek a legújabb, public artos Kapszulák (2003), hogy innen elindulva az interaktivitás, a multimedialitás és a hangra koncentráló művek felé közelítsünk. Az 1990-es évek közepén született – fentebb már említett – installációktól a Padló-program egyik itt bemutatott darabjához, a Lélegző padlóhoz (Padló III, 1998) érkezünk. A félénk magatartást, a „beléphetünk-e a műbe?” kérdését ebben az esetben is az Exhibition Room (1998) oldotta fel, és bátorította a látogatókat, hogy a továbbiakban ugyanezt műveljék a Fotelek (2000) című videoinstallációval vagy a magánszféra köztérbe helyezése esetében is (Part, 2000). A hanginstallációk közül ismét kivitelezésre kerültek az egyén kiszolgáltatottságát, az igazság és jogérvényesítés útvesztőit hangsúlyozó és a hatalom arroganciáját kifejező Kód (2001), valamint e sorban a legújabb alkotás, a Brünnben bemutatott 27 méter (2004). Éppen ez utóbbi bizonyítja szemléletesen, hogy miként lehet egy alkotást különböző közegekbe adaptálni. Minden újabb helyszín más-más szociális-kulturális kontextust jelent, ezért új variánst, megoldást kínál és követel. Ennek jegyében hallgathatjuk ismét Dunaszerdahely város közterületének 27 méteréről több helybeli lakos vallomását, emlékeit.

A retrospektív tárlatról magától értetődő módon nem hiányozhat a 2001. évi Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennálén Jiří Surůvkával közösen prezentált Invitation for a Visit című installáció videofelvétele, mint ahogy Reggel (2003) és Borderlive (2002) című két újabb munkája sem. Az első videoinstallációnak minősíthető, s ehhez társulnak a múzeum falára kihelyezett világító dobozok fotográfiái, illetve egy nagyméretű fotó, amely azt sugallja, hogy orwelli miliőben, veszélyeztetettségben éljük napjainkat, már-már végleg összezavarva a valós és a médiák által irányított virtuális világot. Az élet határvonaláról pedig a helyi szülészeten készített magánfotó-jellegű diaképsorozatot Németh Ilona, a határ fogalmának vizuális és metafizikai értelmezése jegyében.

A Győrött kiállított 12 installáció és egy dokumentáció ellenére állítható, hogy a szóban forgó másfél évtizedben még legalább dupla ennyi azonos horderejű Németh-mű keletkezett, ám azok helyspecifikus jellege nem tehette lehetővé újabb bemutatásukat. Ezek közé tartozik a pálya kezdetéről való Feljegyzések a labirintusból (1990), a Kapu (1992), a Mindig szerettem a vörös hajú nőket (1992), majd az Elementáris objekt II. (1994) című környezetátalakítás, a nagyszombati zsinagógában 70 tonna homokból kivitelezett Labirintus (1996) és a budapesti Bartók 32 Galéria egész belső terét kitöltő Nádas installáció (1996). Azonos lett a sorsa az egykori pozsonyi Berlinka kávéház pilléreit mintázó Oszlopnak (1995), a Prága-palmovkai zsinagógában kivitelezett Falnak (1995) és az Eltűnő Bábel tornyának (1996) is. A sort még hosszasan folytathatnám, például a somorjai At Home Galleryben vasúti talpfákból kialakított Az út (1996) című installációval, valamint a Padló-sorozat további részeivel stb., de már így is érzékelhető, milyen komoly másfél évtizedes teljesítményről van szó.

N. Mészáros Júlia a győri Városi Művészeti Múzeum igazgatója nagy fába vágta fejszéjét, amikor vállalta Németh Ilona retrospektív tárlatát. A kivitelezés kitűnően sikerült, és a győri múzeum csapatának, valamint az építész Ravasz Mariánnak és Süke Istvánnak technikai és esztétikai szempontból is igényes munkáját dicséri.

(Németh Ilona: Retrospektív. Városi Művészeti Múzeum, Győr, 2004. május 28. – július 18.)