Nem díj, hanem ajándék

Somogyi Tibor felvételeA friss Kossuth-díjas Tőzsér Árpádnak és a József Attila-díjas Duba Gyulának, valamint a Madách-díj idei, leendő kitüntetettjének a Családi Könyvklub 5000 koronás könyvcsomagot ajánlott fel. Győry Attilával nem csupán a felajánlásról, hanem a könyvklub működéséről és saját írói terveiről is beszélgettünk.

Mi ösztönözte a könyvklub kezdeményezését?

Hangsúlyozni szeretném, ez nem díj, inkább ajándéknak kellene tekinteni. Az 5000 korona nem egy hatalmas összeg, de úgy érezzük, mindenképpen reagálnunk kell Tőzsér Árpád és Duba Gyula kitüntetésére, szeretnénk kifejezni a tiszteletünket, azt, hogy büszkék vagyunk rájuk.

Mikor kapják meg az ajándékot a díjazottak?

Június második felében, amikor már ismert lesz a Madách-díjas is, a Vámbéry Kávéházban szeretnénk közönségtalálkozót szervezni számukra. Műveikből a Bárka Színház színészei tartanak majd felolvasást, és az olvasók személyesen gratulálhatnak a három díjazottnak. Mert ha íróink kitüntetést kapnak, akkor az a felvidéki irodalom ünnepe. Ezen a találkozón szeretnénk átadni a könyvajándékunkat is.

Miért fontos a Családi Könyvklub számára az ilyenfajta megjelenés a közéletben?

Ezzel is jelezni kívánjuk, hogy a könyvklub egyre inkább megtalálja az arculatát, és odafigyelünk az irodalmi élet történéseire. A jövőben is szeretnénk olyan kulturális eseményeket szponzorálni, amelyek közel állnak hozzánk.

Ez a mozgatórugója tehát azoknak a rendezvényeknek is, amelyek a könyvforgalmazáson túl a könyvklub nevéhez fűződnek?

Klubtagjaink nagyon széles réteget képviselnek, egy dologban azonban lelki rokonságban állnak: szeretnek olvasni. Mi mindannyiuknak igyekszünk eljuttatni azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket. A tagságunk egyfajta igényt közvetít felénk. Ezért mi is szeretnénk éreztetni velük, hogy nem csak egy „egyszerű” klub tagjai, valami pluszt is nyújtunk nekik, például a különböző rendezvényeinkkel, meg azzal, hogy részt veszünk a közéletben. Másrészt persze én beteg lennék, ha nem kellene megoldanom problémákat vagy ha nem szervezhetnék. Ha meg vagyok győződve arról, hogy egy dolog jó, tehát endorfint szabadíthat föl, igyekszem megvalósítani. Most egy ilyen periódusban vagyok, hogy szeretek endorfint fölszabadítani az emberekben.

És az írás mostanában nem foglalkoztatja? Nincs hiányérzete?

Harmóniában élek. Megtaláltam a számításaimat, a könyvklub jól működik, és további céljaim is vannak vele, a másik oldalon pedig ott a családom. Az elfoglaltságaim miatt az írás egy kicsit háttérbe szorult. Most úgy érzem, a család látná a kárát. A fókuszok eltolódtak. Alkotói szempontból a hajóséletem volt a legprogresszívebb, ott gyorsan tudtam írni, mert más dolgom nem volt. Most viszont le van kötve az agyam. Eleinte zavart, hogy miért nem írok, de tisztáztam magamban a helyzetet. Úgy érzem, az íráskényszer előbb-utóbb úgyis működésbe lép.

Az írást illetően felmerült már konkrét témája is?

Dunaszerdahely foglalkoztat. Elolvastam a helyi zsidó hitközség történetét, és földobott a könyv. Szerintem minden lokálpatriótának el kellene olvasnia, mert a város történetének egy fontos szeletét mutatja be, s hogy itt komoly szellemi élet volt. Ilyesmi is izgat tehát, hogy egy dunaszerdahelyi regényt írjak. De ez még nagyon távoli cél, ehhez még éretlen vagyok.

Akkor mi a közelebbi terv?

A hajósélmények. Sokszor „nekiugrottam” már, de még mindig nem döntöttem el, milyen stílusban készüljön a regény. Mert más egy jelenet, ha szuggesztíven, egyes szám első személyben írom meg, és más, ha narrátorként. De talán nem is azzal van gond, hogy most nem tudok írni, hanem hogy a történet még nem érkezett meg arra az „állomásra”, ahova folyamatosan jönnek a „vonataim”. Időnként kimegyek, megkérdezem a forgalmistát, jött-e vonat. Néha jön valami, de az a Csehy Zolié vagy a Grendel Lajosé. Vagy másé. Még nem az enyém.