Nána – zsinórban harmadszor

Pillanatkép a fesztiválrólBodnár Ottó felvételeElső kis jubileumát ülte a fesztivál, amely amellett, hogy igyekszik tartani magát eredeti célkitűzéséhez – hogy elsősorban olyan csoportoknak adjon lehetőséget a bemutatkozásra, a megmérettetésre, a tapasztalatra, amelyek akár színvonalukat, akár műfajukat tekintve nem fértek bele a Jókai Napok keretébe –, apránként de folyamatosan változik is.

Ami a legszembeötlőbb módosulás: nevet kapott, mégpedig Egressy Béniét, aki a rendezvénynek helyet biztosító régió kollektív emlékezetébe nemcsak az Erkel-operák szövegkönyveivel, a Szózat megzenésítésével írta be magát, hanem azzal is, hogy egy évig kántortanítóskodott Szepsiben. És vannak olyan változások, amelyeket leginkább azok láthatnak, tapasztalhatnak, akik abszolválták már a szemle egy-két évfolyamát. A visszatérő csoportok nagy része eleve igényesebb önmagával szemben, ami az előadások színvonalán jótékonyan megmutatkozik. Vélhetőleg nem csak a produkciókat követő megbeszélések a „ludasak” ebben, hanem az is, hogy az együtteseknek lehetőségük van megtekinteni egymás bemutatkozását. Talán több tanulható ebből, mint akárhány vérprofi előadásból, hiszen a legszerencsésebb minta, ha nagyjából egyforma körülmények és lehetőségek között működő csapatok eredményeit vetheti össze ki-ki a saját meggyőződése szerint. (Az idei színjátszó fesztivál egyik szomorú és meghökkentő története éppen e kérdés körül bonyolódott: volt olyan csoport, amelyik határozottan nem kívánt élni a lehetőséggel; legalábbis csak így tudtuk értelmezni, hogy az autóbuszt is elutasították, amely díjmentesen szállította volna őket a másnapi programokra. Pedig a gömörhorkai Szivárványban táncoló lányok talán érdekesnek találták volna, milyen más világok léteznek azon túl is, mint amit csoportvezetőjük képvisel az ötvenes-hetvenes évek dalaira nosztalgiázva, a teljes gardróbot felvonultatva...)

A minőségi változás abban is megmutatkozik, hogy tavaly úgy döntöttek a szervezők, külön kategóriában értékelik a hagyományőrző produkciókat és a színjátékokat. (A kétfajta előadásmódot nehéz ugyanis összevetni ugyanazon színházi kritériumok alapján.)

Kezdjük hát a folklórszekcióval, azaz a dramatizált népi játékokkal. A három nap alatt láthattuk az áji Árvalányhaj Vegyeskórust, amely a Szentcsalád-járás hagyományát vitte színre népi oratórium formájában, néhány igazán szép, emelkedett pillanattal ajándékozva meg a közönséget. A Női Ének- és Hagyományőrző csoport Csécsről – a kategória idei győztese – jó szokásához híven a falusi asszonyok humorát kínálta; Téli esték című összeállításukban elsősorban a unaloműző szabadszájú trécselés művészetébe vezettek be bennünket, s nem mellesleg egy sor népi mesterség csínját-bínját mutatták meg (bár a fürge ujjak a poharakhoz, kupicákhoz is sűrűn odakaptak). A Csemadok balogfalai alapszervezete Fürtöcskék csoportja Farsang címmel hozott népi játékot, nagy derültséget keltve a menyasszonynak öltöztetett bábu és az élemedett korú szerelmes vőlegény kettősével.

Minden bizonnyal megérne egy misét végiggondolni, miféle változásokon ment keresztül a faluközösségek hagyományos szokásvilága az elmúlt évtizedekben, szakértelem hiányában viszont megelégszem azzal, hogy végigélveztem, miként vált természetes részévé ennek a világnak a Csendes éj, természetes kifejezőeszközévé a népviselet helyett a talán ha magyarosnak nevezhető öltözet. Imigyen tágítva a folklór fogalomkörét, hajlanék arra, hogy a Bódvavendégi Hagyományőrző Csoport Férjek iskolája című előadását is ebbe a tagozatba soroljam, hiszen amiből merítettek, folklór az is, csak éppen az újabb rétege: a szájhagyomány útján terjedő viccek, tréfás beszólások, szentenciaszerű, humorosnak vélt megállapítások vonulata. Sőt, innen nézve és gondolva egy nagyot és merészet, ha nem is a népi, de a népiesch kategóriában vélem felfedezni a nagykürtösi Palóc Varietas Diagnózis című kabaréjának a helyét is, hiszen ennek az előadásnak a vázát szintén a viccek, a csasztuskák és a palóc Kató néni alkotta. (Egyébként is, az előadásokat nézve komolyan megfordult a fejemben, hogy ezt az egész dolgot a tiszta forrással pár unatkozó urbánus találta ki a többi unatkozó urbánus szórakoztatására. Mondjuk, megkérdezem az egyik echte népi szereplőt, vajon az általuk bemutatott szokások ma is ének-e a falujukban. Erre a válasz: hát, ez konkrétan már nem, de vannak más szokások, például karácsonykor a községháza elé járnak énekelni, áll ott ugyanis egy nagy fenyő. ĺme a hagyomány születése...)

De térjünk át a látott színművek és az azokat bemutató színjátszó együttesek sorára. Nem volt véletlen a sorrend, hiszen szakállas színházi közhely, hogy a jó darabválasztás fél siker, s a szepsi és buzitai fesztiválon is gyakran szóba került, egy-egy rossz választás mennyire tette lehetetlenné a továbblépést, vagy éppen mennyiben korlátozta az amúgy kidolgozott játék hatását. Pozitív és negatív példák egyaránt akadtak.

Láthattuk a Bodrogközi Színjátszó Csoportot Királyhelmecről, Móricz Zsigmond A tej című népszínművével. Esetükben a darab jó választásnak bizonyult, lendületes játékkal keltették életre a figurákat, s magunkban ahhoz is csak gratulálni tudtunk, hogy nem erőltették (ránk) tovább a „veretes” kortárs drámákat. Lendületes játékban nem volt hiány az ebedi Egyszeregy Színjátszó Csoport előadásában sem, s csak sajnálni tudtuk, hogy Katkó József Mutatványosok című vígjátéka nem bizonyult színpadképes nyersanyagnak, a jobb sorsra érdemes együttes kezében sem. Ebedről idén két csoport érkezett, a helyi Csemadok színjátszói Bónyi Adorján Egy kis senki című színművét – amolyan két világháború közötti szalondráma, vezérigazgatóval, kutyát sétáltató inassal, emancipált kisasszonnyal... – hozták, miközben a csapat átlagéletkora kb. tizennégy év körül mozgott, s a szöveg elmondásán kívül másra nem maradt energiájuk. Hasonló eredményt hozott Moliere Botcsinálta doktora a szesztai Kisveréb Színjátszó Csoport előadásában. Csak remélni lehet, hogy a fiatalok játszókedve megmarad, s jövőre róluk is elmondhatjuk: visszajöttek, láttuk, minket meggyőztek...

A bátorkeszi Keszínpad hagyományaihoz hűen idén is musicalt hozott, ezúttal a Popfesztivált, melyet átgondolt, jól szerkesztett előadásban tálaltak. Sőt: most először keresztet vetettek a play backre, s élőben adták elő a dalokat. Azok is megkapták a magukét, akik a „zenés-táncos huszarettet” szeretik: Cserháti Lajos Huszárkisasszony című népszínművét a Csemadok Ipolynyéki Alapszervezetének Színjátszó Csoportja adta elő, saját megzenésítésben, nyalka katonatisztekkel, lobogó trikolórral, nadrágba-mentébe bújtatott leányzóval – naivan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

És persze idén is itt volt a Nánai Színjátszó Csoport, Goldoni Mirandolinájával – ezzel az előadással megismételték korábbi sikereiket, s Labiche Első vizitje és Moliere Képzelt betege után zsinórban harmadszor nyerték el a fesztivál fődíját. A nánaiak Juhász Mária irányításával egységes, összeforrott, tájainkon sajátos stílusú csapatot alkotnak, igazi, élvezetes színházat csinálnak, s amellett, hogy következetesen járják az útjukat, újra és újra képesek az újításra, az előadásaikban évről-évre meglepnek bennünket valami apró, de zseniális ötlettel.

A versenyprogramon kívül láthattunk a fesztiválon példa értékű vendégelőadásokat, diákos humorral fűszerezett balladaösszeállítást rögtön kettőt is: a füleki Apropó Kisszínpadnak a Jókai Napokon nívódíjat nyert, Átkozott gyötrelem című előadását, valamint a Selmecbányai Művészeti Alapiskola Yemelo színjátszó csoportja Szlovák balladák csokra című produkcióját. Azt pedig, hogy a felnőtt színjátszás sem agonizál, az őrsújfalui ÉS? Színház bizonyította Liptai-Góth Hamar egy asszonyt című bohózatával, mellyel az idei Jókai Napokon nagydíjat nyertek.

Mit is kívánhatna mást az ember egy jubiláló fesztiválnak, mint sok ilyen színvonalú előadást, a saját felfedezettjei előadásában is. Meg persze azt, hogy nőjön, gyarapodjon, terebélyesedjen a rendezvény. De – s talán nem orrol meg senki, ha hozzáteszem: – csak módjával. A magam részéről ugyanis nem szívesen áldoznám fel a családias hangulatát és a közvetlenségét a legpompásabb körítés kedvéért sem.