Mondatok Polcz Alaine emlékére

A törött pengéjű finom kard oly szilárdsággal áll az Asszony a fronton epikai terében, mint a lebukni képtelen nap. Nyugtalanítóan terebélyes szilárdsággal. Ez a regény az egyoldalú szerelem, az érzelmi kiszolgáltatottság, a testi erőszak és a szellemi megsemmisülés lenyomata, a második világháború egyik legmegrendítőbb magyar irodalmi dokumentuma. A pőrére vetkezett női lélek e viviszekciós kísérletének Márai Sándor 1945-ben írt Szabadulása mellett a helye.

Miközben rengeteget írt, Polcz Alaine sosem tartotta magát írónak. Egyik időszakában, amikor sehogy sem tudta magát utolérni, könyvet barkácsolt Rend és rendetlenség címmel. Mulatságos, mint minden könyve, mert ez is szigorúan önleleplező. És az önleleplezés, ha nagyvonalú, mindig megnevettető. Ha kisszerű, akkor szánalmas. Polcz Alaine cselekvéseinek az kölcsönzött heroikusságot, hogy folyamatos önterápiában élt. És mindenkivel szolidáris akart lenni, miközben tudta, hogy ez is csak ábránd. De az egzisztenciális ábrándok között maga a legnagyobb, az utópiák utópiája. Talán ehhez kellett a félhomály.

A magyar Hospice megalapítója. Talán mert az Asszony a fronton óta folyamatosan a halálra készült. Rendületlenül. Sokáig a pesti Tűzoltó utcai gyermekkórházban dolgozott, megannyi rákos gyermek kitágult, homálytalan szemére csukta rá a szemhéjat. A sírás mindig visszafordult a számba, amikor ezekről a történeteiről beszélt. Talán azért nyújtott megannyi haldokló gyermeknek végső, meleg érintést, mert meddővé gyalázta őt megannyi szovjet katona. A halál az emberélet része, ismételgette a jól ismert banalitást, és a halálról folytatott szemérmetlen diskurzusainkban nemegyszer hozzám?ért. Általában a kezemet vagy a vállamat érintette meg, amikor szomorúnak kellett volna lennünk. De ez nem a nő érintése volt, nem is a melankóliából sarjadó vigaszé, hanem az életé. Meg a vakreményé, hogy élni mégis érdemes. S noha tudta, hogy átlátok rajta, hogy engem, a végtelenülő szkepszist nem lehet átverni, mégis megérintett. Bölcsebben és kitartóbban praktizálta az ismétlés hatalmát, mint Kier?kegaard. Megannyi könyvet írt az agónia, az elmúlás, a búcsúzás kultúrájáról. A gyász hanyatló méltóságáról. Ennek volt igazi úttörője. Az emberhez méltó halál, a méltányos végső búcsú, az elmúlás rituáléjának magyar úttörője. Morbid játéka a sorsnak, hogy hosszúra nyúlt agóniájában szűnni nem akaró irgalmatlansággal kínozta a rák. Mintegy három hete tanításai szerint búcsúztam el tőle. Kézfejét, karját, arcát, homlokát simogattam hosszasan, miközben beszéltem hozzá. Válaszolt, eleinte érthetően, később, látogatásomtól elfáradva afáziás motyogással. Eközben mégis mosolygott. A halál, mint az étek, a szeretet és az empátia mindennapi teríték volt nála.

Na és befogadás, ez a szelidségében kimeríthetetlen gesztus és gyakorlat. A befogadás gyengéd pillanataiban minden mozdulata fenségesbe hajlott.

Sokat jártam náluk, volt évtized, amikor határontúliként szinte bentlakójuk voltam. Amikor Dunaszerdahelyről megérkeztem hozzájuk Kisorosziba, vagy a budai Városmajor utcába, mindig került valami fura harapnivaló, amit általában, már csak a hivalkodó ínyenc pozíciójából is, humorral fűszerezve kritizáltam. Könyvvel válaszolt, amelynek a Főzzünk örömmel címet adtuk. Az alcímében rejlő üzenet, az egészségesen, gyorsan, olcsón, híven tükrözi korunk összes nyavalyáját, szorongásos reményét. Ez a könyve nem gasztronómiai remekmű, nem is annak szánta, hanem a szolidaritás gesztusának.

Polcz Alaine kora gyermeke volt, és mégis dáma. Orvos, mégis permanens beteg. Szolgáló, egy íróhatalmasság szolgálója, mégis nagyasszony. A halhatatlanságot számára inkább a természet, a növény- és az állatvilág, ezen belül pedig különösképpen a fák és a macska szimbolizálta. Egyiptom Kisorosziban, szokta volt mondani, amikor a füves-vadvirágos homokos, lejtős udvart ellepték a független öntudatosságot mímelő négylábúak. Szerette őket is, mint mindenkit, aki a másikra szorult.

Imádott utazni, bejárta szinte a fél világot. Tudta, egyedül a mozgás, a cselekvés az erő forrása. Szerencsém volt több európai városban ténferegni vele, hiszen kellemes társalkodó is volt. Az adott országról, városról össze?gyűjtött ismereteinket és nem-tudásunkat úgy osztottuk meg egymás közt, hogy a bizalom áramkörében jó kedéllyel táruljon föl esendőségünk. Persze, szülőföldjére, Erdélybe is elcsalogatott, ahol annak örült a legjobban, hogy testi-lelki barátnője még hajlott korában is a vajúdó parasztvilág méltóságával fogadta. Berta jelentette számára a barátságot, azt a rejtélyes, feneketlen mélységű erőforrást, amelyben örök időktől fogva csak párban adatik meg a felszabadító lelki megmártózás. Barátságának könyvet szentelt. Sejtelmességével és puritánságában megrendítőt. Kevesen tudják, hogy a huszadik századi magyar irodalom legnagyobb Erdély-regény alapanyagát is ő szolgáltatta Mészöly Miklósnak. Mivel a Pontos történetek, útközben a legnagyobb magyar kisebbségi regény, talán nem haszontalan leírni, hogy a Pontos történetek… is Polcz Alaine. És Mészöly Miklós, persze, de kettejük szimbiózisának kisebbségi térképe nemcsak politikai értelemben kisebbségi. Mindketten kisebbségiek voltak, már ameny?nyi?re kisebbségi az, aki kirí a többségből, holott épp érte él.

Két törött pengéjű, finom kard. Most a másik is elment.