Boldogság, gyere haza…

A World Happiness Report idén is közzétette a világ legboldogabb országainak rangsorát. Szomszédaink közül Ausztria teljesített a legjobban, miután a 14. pozícióban zárt, Csehország pedig a 18. lett, miközben Szlovákia csupán a 45. helyet foglalta el, még Lengyelország és Románia is megelőzött minket. (De legalább Magyarországot megelőztük, ők az 56. helyen végeztek… Ezt is meg tudjuk érteni.) Ez azért egy elég szomorú tény, s még egy lapáttal rá tud tenni a boldogtalanságunkra a visszaigazolás, hogy nemcsak boldogtalannak érezzük magunkat, hanem ezt ki is mutatják papíron. A Szlovákiában élők többsége érti, hogy miért is vagyunk ennyire lent. 

Próbáljuk nyugtatni magunkat azzal, hogy máshol se jobb, meg így, meg úgy, de igazából szinte az összes európai állam beelőzött minket. Ez az egész egy nagyon soktényezős egyenlet, ami miatt az állandó boldogtalanság a nép vállára nehezedik. Gondoljunk csak bele abba, hogy amióta kormányváltás volt, azóta szétrúgták a médiát, folyamatos elbocsátások vannak, megszorítások, új adónemeket vezetnek be és így tovább. Azelőtt se volt jobb, fejünk fölé repült a Covid-felhő, nem igazán éreztük azt, hogy boldogan élhetünk. S ha még régebbre megyünk vissza, akkor se tudunk sok pozitívumot felsorolni, amit kaptunk volna az állam vezetőitől annak érdekében, hogy nekünk jobb legyen. Mindemellett van még egy állandó feszültség a különböző nézetek és vélemények között, s máris lefőtt a legkeserűbb kávé, amiben lebeghetünk. 

Nem kell csak a szlovákiai magyarságra gondolni ebben az esetben, hisz a felmérés is az egész országot veszi alapul. Egyszerűen az van – végtelenül lesarkítva –, hogy folyamatosan adunk, mert adni kell (kötelező), de vissza alig kapunk valamit, ami könnyíti az életünket, s ezáltal valami boldogságérzés felszabadulna. Az ígéret túl sok – minden téren –, de a tett annál kevesebb, s a hétköznapi ember kínlódását szép szavakkal nem váltjuk meg. Nem a kollektív jóságon, a társadalmi jóérzésen és a működésen dolgozunk, vagy dolgoznak azok, akik megtehetnék, hanem az egyéni élvezetek halmozásán, mert nekik az jó. (Valahol amúgy ez a személyes halmozás az emberekbe van kódolva, tisztelet a kivételnek!) 

Nem tudatosítjuk, hogy ez az egész gépezet nem működik, hogy ha nem csinálja mindenki a legkevesebbért dolgozó varrónőtől és takarítótól kezdve a leggazdagabb vállalkozóig, politikusig, mindenki. Gondoljunk csak apróságokra… Mennyire jó lenne már, ha a százezreket zsebre vágók egy új BMW és Audi helyett mondjuk néhány gyerkőcnek befizetnének egy-egy nyári tábort! A szülő örül, a gyerek örül, a táborszervező örül, mindenki boldog, és megvolt az éves jó cselekedet is. Vagy épp biztosítanának egy községnek új rendelőt, hogy már csak orvos kelljen oda, amúgy is hiány van szakemberekből, valahogy meg kéne tartani a fiatal orvosokat és ápolókat. Csak akkor maradnak, ha van biztos jövő, s ez talán minden szakmára érvényes. De itt ez nem működik... 

Megértjük, hogy az emberek boldogtalanok, fizikailag és lelkileg kizsigereltek, s a „túlélésért” játszva élnek Szlovákiában, pedig egy európai fejlett államban nem így kéne lennie. (S itt most ne menjünk bele abba, hogy erről az EU tehet...) Nem fejlődünk tovább, nem adunk vissza abból, amit kapunk, kérni és könyörögni kell, hogy valaki valamivel megszánjon. Valószínű, hogy két év múlva még lejjebb csúszunk ezen a listán, hisz nem olyan irányba tartunk, ami a boldogságot hozza el nekünk, vagy egy töredékét annak. Marad a jól bevált nyugtatás, miszerint élvezzük az élet apró örömeit, nekünk ez jutott...