Mit is jelent az, hogy szeretünk?

Valentin-napkor nem csak a szerelmesek küldenek egymásnak képeslapot, hanem mindazok, akik szeretnek valakit, nem feltétlenül romantikus értelemben. De mit is jelent az, hogy szeretünk valakit, és hogy valaki szeret minket (az érdekszerelmet-szeretetet itt most figyelmen kívül hagyjuk)?

Előrebocsátom, hogy szerintem nincs olyan formája a felnőttek közti szeretetnek (a szerelmet is beleértve), amely csak úgy magától keletkezne és létezne mindhalálig, ámen. Minden emberi kapcsolaton dolgozni kell, ápolni kell és sosem szabad elhanyagolni, mert lehet, hogy mire észrevennénk, hogy elfogyott, kimúlt, már nem lehet újraéleszteni.

Az anyai szeretetet az ember elég alaposan körbejárta történelme során. Ez talán a legősibb formája az odaadó, libidótól (mint vonzásformáló eszköztől) független és a legtöbb esetben feltétel nélküli szeretetnek. Igaz ugyan, hogy a legtöbb esetben az anyától a gyermek felé áradó szeretet automatikus a gyermek megszületését követően, de a későbbi kapcsolaton, amely már egy saját akarattal rendelkező személy felé árad, bizony, oda-vissza dolgozni kell. Ez az átalakulás sokszor nem megy traumák nélkül, egyik fél esetében sem.

Az apai szeretettel már nagyobb bajban vagyunk. Az apa szerepe a családon belül és a férfiak társadalmon belüli szerepe változóban van mostanában. A férfiaknak is szabad érzelmeket kimutatniuk, és nem egyértelmű már, hogy csak a férfi hordhatja a nadrágot. Néha a nő veszi át az apa szerepét, és fordítva. Az apai szeretetnek sajnos elég kevés figyelmet szentelünk, pedig fontos minden gyermek felnövésében és későbbi életében is, már ha nem veszik el a felnőtté válás bonyolult folyamatában. Szerencsére mostanában a tévésorozatok is olyan apamodellt jelenítenek meg, amelyben az apa konstruktív módon vesz részt a bonyolult családi életben.

És mi van a testvéri szeretettel? Itt mintha csak a furcsaságokról szólnának a tudósítások. Több a legjobb barátnál egy közeli testvér. Az őrző-féltő idősebb testvéri szeretetnél és a támogató fiatalabb testvéri odaadásnál sokkal többet takar ez a családi kötelék.

Hány film, regény, vers, dal és más művészeti forma szól a romantikus szerelemről? Ezernyi, vagy tán több is. És meg tudnánk magyarázni egy földönkívülinek, akinek nincsenek ilyen érzései, mi is a mozgatórugója, miről szól a szerelem? Nagyon nehezen menne, hiszen az emberek irracionális dolgokat művelnek szerelembe esés esetén: látszólag ok nélkül boldogok vagy hihetetlenül szenvednek miatta. Az agyban keletkező elváltozásokról kellene beszélnünk, hormonszintről, egybeolvadási vágyról, birtoklásról, féltékenységről, féltésről stb. De hogy magyarázzuk meg azokat a jelenségeket, amikor valaki azt mondja: „Megláttam és tudtam, hogy ő lesz a férjem/feleségem!”? Talán a karma törvénye határozza meg, kivel találkozunk és kötjük össze életünket, ha akár csak egy időre is?

Több ismerősöm elmondása szerint, amikor végre rátaláltak életük párjára, előző kapcsolataikra viszszapillantva arra jöttek rá, hogy mindig is a mostani párjukat keresték, és olyan emberekhez vonzódtak, akikben legalább valami megvolt belőle. Végül a kiválasztottban megvolt minden, ami az előzőkben vonzó volt! De ki választotta ki a kiválasztottat?

A romantikus szerelem további érdekes jellemzője, hogy bizonyítottan az ember orra választja ki végső soron a partnert, nem a szem, a szív, a libidó vagy az ész. Az egész parfümiparág ezen a jól titkolt tényen alapszik. Nem kis öszszeget költ az emberiség évszázadok óta arra a célra, hogy saját testének szagát egy másikkal, kellemesebbel cserélje fel. De végső soron hiába akarjuk saját testszagunkat elmaszkírozni valami neves műillattal, hosszú távon és intim helyzetekben ez lehetetlen, a feromónok mégiscsak átütnek.

Tehát nem azért szeretünk bele valakibe, mert szép, kedves, okos, jó a humora, dolgos, szereti a gyerekeket és hűséges (millió más emberről ugyanez elmondható, mégis csak egy kell nekünk), hanem mert felismerjük a jeleket, amikor végre készen vagyunk rá és találkozunk a nagy Ő-vel? És az orrunk segít megbizonyosodni arról, hogy tényleg ő a nagy Ő? Ha igen, mi van azokkal, akik menekülnek azok elől, akik őket szeretik, és üldözik szerelmükkel azokat, akik menekülnek előlük? Azoknak biztos ilyen a karmájuk, mondhatnánk...

Nagyon nehéz felfogni a különbséget a fellángolás és az igazi szerelem, az igazi párral való összetalálkozás között olyasvalaki számára, aki nem tapasztalta meg az utóbbit. Valami olyasmihez lehetne hasonlítani, mintha egy Trabantból átülnénk egy vadiúj Volvóba (vagy valami más, kényelmes, biztonságos, szép, modern autóba). A Trabant is gurult, elvitt, ahová menni szerettünk volna, az is benzinre ment, volt négy kereke és motorja, de ugye világos, hogy egy új Volvóban az ember az első boldogságroham után hátradőlve és mosolyogva felsóhajt: „Hát igen, ez az! Erre vágytam! Micsoda szerencse, hogy most már tudom, milyen pompás érzés!”

Csak sajnos nem mindenkinek adatik meg.