Merre van észak és merre dél

Tehát nyilvánvaló a szélesebb horizont igénye nem csupán szellemi, hanem földrajzi tekintetben is. Ami mégis vonzó, az számomra a távolabbra tekintés nem lehatároló mivolta, hanem az egybecsendítés lehetősége: hogy magunkra, saját (szlovákiai magyar vagy magyar vagy szlovák) szellemi értékeinkre ebből a szélesebb perspektívából tekintsünk, ebben értékeljük fel (vagy le).

Egy érzelmes (közép-)európai, azaz Rudolf Chmel felvetése szerint, akinek a kötete szintén terítékre került a könyvbemutatón, ezt a szélesebb perspektívát Közép-Európa kínálja. Egy olyan Közép-Európa, amely „a részt jelenti az egészben – Nyugat-Európában, tehát Európában. Egy olyan részt, amely földrajzi, geopolitikai értelemben sosem alkotott egyszer s mindenkorra meghatározott, zárt egységet. Mindig is inkább virtuális, dinamikusan bővülő vagy szűkülő, intellektuális, kulturális, szellemi teret alkotott, melyet mentálisan, nem pedig politikailag határoltak be.” Esszéiben a szerző is ebből a tekintetből vizsgálja a szlovákság identitás-alakulásának kérdéseit és a szlovák-magyar viszonyt; olyan tanulságokat mutatva fel, amelyek – ahogy a kötetet bemutató Grendel Lajos fogalmazott: – „nemcsak a magyar-szlovák traumák labirintusába tévedt kezdőknek ajánlhatók, hanem az útvesztőben rekedt és ott már hosszú évek óta bóklászó haladóknak is, akik lassan azt sem tudják, merre van észak, és merre dél.”

A közép-európai hatókör mint a helyi értékek megmérettetésének szélesebb perspektívája eleve adta magát a Stúdió erté összművészeti társulás 20 éves történetét feldolgozó kötet, a Transart communication kapcsán (amit Hushegyi Gábor és Sőrés Zsolt állított össze), hiszen Juhász R. József, Mészáros Ottó, Simon Attila és Németh Ilona érsekújvári kezdeményezése a térség egyik legjelentősebb élő-művészeti fesztiváljává nőtte ki magát, amely – amint azt Szombathy Bálint performer emelte ki könyvismertetőjében: – „távoli pontokon is hullámokat korbácsolt”, „a szlovákiai és a Kárpát-medencei progresszív művészetre is hatást gyakorolt”.

Németh Ilona dunaszerdahelyi képzőművész egyébként több összefüggésben szerepelt a bemutatón, nem csupán mint az estet moderáló Szigeti László kiadóigazgató hajdani szomszédja (mert természetesen ahol közép-európaiak összefutnak, ott anek?dotából sincs hiány), hanem mint olyan művész, akinek a munkáit nemzetközi szinten jegyzik és a világ számos galériájában kiállítják, s akiről másodízben rajzolt pályaképet Hushegyi Gábor esztéta. A tavaly év végén megjelent angol–szlovákmagyar nyelv Németh című kötet a legutóbbi pályaszakaszra összpontosít, amely a köztér / nyilvános tér / magántér felvetette kérdéseket és lehetőségeket járja körül a public art és az interaktív installáció eszközeivel. A kiadványt és a képzőművész munkásságát György Péter esztéta méltatta.

A Kalligram 2007-es publikációi közül továbbá Németh Ilona illusztrálta Csanda Mátéval közösen N. Tóth Anikó legújabb mesekönyvét. Természetesen mesekönyvet közép-európai perspektívából értékelni éppolyan erőltetett lenne, mint pl. szlovákiai magyarból. Mert a mesében (bár ez nyilván más műfajra is érvényes) vagy bele tud csendülni a helyi íz és tapasztalat valami mindannyiunkhoz szólóba, vagy az egész néma marad. A Tükörkönyv felnőtt olvasója, Mészáros Sándor „az utánozhatatlanul bájos mesélőhangot” és a mesekaland versus unalmas valóság megfordításának írói leleményét emelte ki a szöveg erényeként.

Az est folyamán kalandra, ha kevésbé mesésre is, Gerevich András invitált még Németh Zoltán Állati nyelvek, állati versek ímű, a szlovák Fero Lipták által illusztrált, míves verseskötetének bemutatása során. A költő egyébként a kiadó egyik törzsszerzője, csaknem évente jelennek meg kötetei, irodalomtörténeti munkái. Hasonlóan termékeny alkotó Benyovszky Krisztián, aki a budapesti könyvbemutatón

Kriptománia. Titok és elbeszélés című irodalomelméleti munkájával volt jelen Rácz I. Péternek a titok mibenlétét kutató laudációján keresztül, de a nevéhez kötődik a prágai nyelvészeti iskola meghatározó alakjának, Jan Muka?řovskýnak egy magyar nyelvű tanulmány-válogatása is (lám, a tágabb közép-európai vonzáskör!).

A szlovákiai magyar vonatkozás – mint a könyvbemutató szervező elve – a legmarkánsabban talán Bettes István Égtengerúsztató. Harminc év versei 1977–2007 című kötete kapcsán került előtérbe olyan példaként, amikor a szűkre szabott perspektíva akadályozta az életmű alaposabb, „a csehszlovákiai magyar irodalom” beszédmódbeli és tematikus elvárásaitól függetlenedő recepcióját.

Bedecs László irodalomtörténész Bettes líráját méltatva a válogatott versek megjelenésében egy olyan esélyt lát, amely az életmű értékeinek ismételt vizsgálatát, a kortárs magyar költészetben való újraelhelyezését eredményezheti – megsegítve kicsit azzal a hátszéllel, amit a „Kalligram Kiadó mint a kortárs magyar irodalom értékpiacának egyik meghatározó szereplője” (Bedecs) jelenthet.

Mert az est szólt kicsit erről a kiadói értékpiaci pozícióról is, ha nem is csupán magyar irodalmi vonatkozásban. A budapesti Szlovák Intézet előadótermét nem csupán a magyar értelmiségi elit ismert személyiségei töltötték meg színültig (természetesen a szerzőkkel és „mezei” érdeklődőkkel együtt), hanem jelen voltak a közép-európai országok budapesti kulturális intézeteinek és diplomáciai testületeinek a vezetői is, hogy megnézzék, mi az a „felhozatal” a szlovákiai magyar kultúrából, amit a Kalligram megismerésre érdemesnek ajánl. Egy január végi ünnep, amelyen Rudolf Chmel nosztalgiája látszott aktuálisan röpke életre kelni a monarchikus Közép-Európáról, ahol „a közös piac, pénznem, vasúti hálózat (...), de a könyvkereskedések és a kávéházak is összekötötték az embereket (...) egyfajta kulturális, mentális, pszichológiai közösségben”.