Egy görög–dán királyi herceg emlékére

Ízléses és modern a Szintagma tér és Arisztotelész iskolájának maradványai, a Lükeion között található rezidencia belső tere, mintha egy divatos galéria lenne. Mihály görög–dán királyi herceg és házastársa, Marina Karella görög képzőművész otthonában most csak ketten vagyunk: a Glüsckburg-ház görög kadétágát alapító I. György, a hellének királya utolsó életben lévő unokája – franciás könnyedséggel – szabadkozik is, amiért nincsen személyzet ezen a délelőttön.

Tiszta hétfő volt aznap, a görögök negyvennapos böjtjének kezdőnapja, amely a Lázár napja előtti pénteken ér véget. A gyermekek és fiatalok sárkányokat eregettek a borús égen, a szél pedig sivítva fújt, mint az Odüsszeiában. – Oui, oui, montez! – hallottam az utcán állva, alig néhány perccel azután, hogy sikeresen megfejtettem, melyik kapucsengő tartozhat prominens barátomhoz. Az ajtó félig nyitva állt, amikor megérkeztem, kopogtam, majd a távoli biztató szóra beléptem a világos lakásba. Az idős úr most nem azt az ünnepi zakót viselte, amelyet három évvel korábban, az első interjúnk és egy nappal korábban, az utolsó nyilvános beszélgetésünk alkalmával választott; a halványkék ing, a lila nyakkendő, a szürke nadrág általános eleganciával ruházta fel.

– Királyi fenség! – köszöntöttem, ő pedig tiszta mosollyal még beljebb invitált, szigorúan a lelkemre kötve: meg se próbáljam levenni a cipőmet. Barátságunk alatt egyszer sem mondta, hogy ne vesződjek a királyi protokollal; mindketten tudtuk, hogy a mások szerint idejét múlt formalitás kiváltképpen jelentőségteljes gesztus, a monarchistának és a monarchiához tartozónak is.

– Hogy vagy, Márton? Hogy alakult a tegnap délutánod? Megmásztátok végül az Akropoliszt az édesanyáddal? És miért nem jött veled? – fordult felém, miután helyet foglalt egy narancssárga kanapén, engem pedig hellyel kínált egy nagyjából szemközti ülőalkalmatosságon. Mihály görög–dán királyi herceg mindig elérte, hogy úgy érezhesse a beszélgetőpartnere, mintha egy kedves nagybácsival diskurálna. Valakivel, aki nem pusztán figyelemmel fordul felé, hanem mindenre nyitott. Sok minden érdekelte – a családomtól, a volt párkapcsolatomtól kezdve a főállásomon keresztül az egykori Premier összművészeti magazin sorsáig, a pécsi Alexandra Kiadó működéséig vagy a Habsburgok nádori ágáig bezárólag.

A történelemet a legszínesebb képzelőerőnél is gazdagabbnak tartotta, és minden anekdotában, minden történelmi eseményben egyetlen dolgot kutatott: az embert, vagyis a mozgatórugót. Mert minden történet alapját az ember alkotja, a történelmet pedig végső soron ez a világuraló társadalmi lény formálja. „A valóság érdekel, nem a mítosz!” – hallottam tőle nemegyszer, pedig tudtuk, hogy ez kicsit sántít, mert bámulatosan érdekelte az anekdotikus-legendaszerű bevonat is.

Mindent tudott az európai monarchiákról, de tényleg olyan sokat, hogy az még annak fényében is meglepő, hogy a Glücksburg-ház tagjaként egyben az orosz Romanovok, a francia Bourbon és Orléans dinasztiák egyenes ági leszármazottja volt. Kristóf görög–dán királyi herceg és Franciska Izabella francia hercegnő gyermekeként Rómában látta meg a napvilágot, a második világháború kitörésének évében, hét nappal az évkezdet után. Alig múlt egyéves, amikor meghalt az édesapja (László Fülöp Elek emlékezetes portréját megcsodálhattam náluk), és többször felelevenítettük, hogy milyen érdekes, hogy az édesanyja egy február 25-i napon hunyt el, amikor ő még csak tizennégy éves volt, míg én február 24-én születtem. Gyermekéveit emigrációban, folyamatos vándorlásban töltötte, később Párizsban, az egykori francia uralkodócsaládból, az Orléans-házból származó rokonainál élt. Felsőfokú tanulmányait a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében végezte, majd nagybátyja, Pál és unokatestvére, II. Konstantin görög királyok uralkodása idején az athéni királyi udvarban élt, ahol királyi kötelezettségeket, valamint katonai feladatokat látott el az 1960-as évek közepéig. (Egyszer teljes interjút szenteltünk a katonai pályafutásának, amelyben hitet tett a magyar történelem iránti tudásáról és érdeklődéséről is.) Javarészt Athén, Párizs és New York között ingázott, az Égei-tenger parányi szigetéről, Pátmoszról, ahol nyaralójuk van, szerelmesen beszélt; székhelyét akkoriban tette át a görög fővárosba, amikor a koronavírus-világjárvány kezdetén megismertem. Szerette Athént, büszkén mutatta, hogy tágas erkélyéről közvetlenül rálátni az Akropoliszra, egyszer még sétát is tettünk az egykori királyi palota kertjében, amely a házzal szemben terül el.

„Amikor te vagy a főnök, vagyis egy monarchiában a király, a királyné, a trónörökös, akkor van egy szerep, aminek folyamatosan meg kell felelni. Én a görög királyságban csak egy név voltam a stáblista végén, ezért irtózatosan untam a feladataimat, de az unokatestvéreim például ebbe nőttek bele. Egyikőjük, Zsófia, a volt spanyol királyné például ezért képes még a nyolcvanas éveiben is csodálatos munkatempót diktálni” – osztotta meg velem. Sokakat – alapvetően az 1920-as, ’30-as és ’40-es években született uralkodókat és utódaikat – nagyra tartotta, másokról – például Bonaparte Napóleonról vagy XIV. Lajosról – kendőzetlenül rossz véleménnyel volt. Azonos véleményen voltunk néhány olyan „kékvérűről”, akit nem ildomos csodálni, de ugyanúgy gondolkoztunk többekről, akiket mások (túl)ajnároznak: nagyra tartottuk János Károly lemondott spanyol királyt, aki neki mindig csak „Juanito” (Jánoska) maradt, s értetlenül álltunk Harry és Meghan, a brit királyi családot faképnél hagyó sussexi hercegi pár folyamatos botrányai előtt. (Valamennyi regnáló európai dinasztiához rokoni szálak fűzték: Fülöp edinburghi herceg, II. Erzsébet brit királynő férje az elsőfokú unokatestvére volt, III. Károllyal pedig közösen tartották szentelt víz alá Olimpia görög hercegnőt.)

Legjobb történetei, ártatlan bon mot-jai nem sajtónyilvánosak. Barátjának tartott, nem az újságírónak mesélt. Ugyanakkor, ha kértem, rendelkezésemre állt – nemcsak akkor, ha az egyik őséről, Nyikolaj Konsztantyinovics Romanov orosz nagyhercegről szóló  Szentpétervári fehér éjszakák című történelmi regényét fordítottam, hanem akkor is, ha egy cikkhez a nyilatkozata, valamiről a magánvéleménye érdekelt, vagy éppen akkor, ha a Bridgerton című sorozat bődületes és buta megoldásain akartam pufogni.

Pedigré ide vagy oda, nem kérkedett a származással. „Évekkel ezelőtt elmentem Indiába, és az udaipuri maharadzsa vendégei voltunk. A maharadzsa kellemetlen és ellenszenves alak volt, és annyira felhúzott, hogy fittyet hányva a szokásomra, elkezdtem kérkedni. – Tudja, felséged, hogy a Napkirálytól származom? – kérdeztem tőle peckesen. – Én pedig a Naptól – jött a válasza.” A történet ezen pontján széttárta a karjait, majd színpadiasan vállat vont. Máskor, amikor az athéni belvárosban található irodájában az egyik őse, a Philippe Égalité néven ismert II. Lajos Fülöp, Orléans hercege elé állított kettőnket egy ukrán menekült fotós, csak mosolygott. – Tényleg ide? Ám legyen! – majd elmesélte, hogy Égalité/Egyenlőség Fülöpöt a családja fekete bárányának tartotta, mert a nagy francia forradalom után a Nemzeti Konvent képviselője lett és unokatestvére, XVI. Lajos perében a király kivégzésére szavazott. – Peu importe! Tett azért jót is, mert ő nemzette a polgárkirályt, Lajos Fülöpöt – summázta.

Személyiségéről sokat elmond az is, hogy ő volt a görög királyi család egyetlen tagja, aki morganatikus házassága érdekében lemondott a trónigényéről (1965-ben, amikor az esküvő volt, Görögország még királyságban élt), és ugyancsak az egyetlen, aki görög állampolgársággal rendelkezett, miután az athéni önkormányzat az írói álnevén – Michel de Grèce – néven nyilvántartásba vette (egyik könyvéből F. Murray Abraham, Oscar-díjas amerikai színésszel készült film). És talán a leginkább bohém, aki nemcsak érdekfeszítő közlések sorát mesélte spirituális élményeiről, majd végighallgatta a reinkarnációs álmaimat, hanem aki szerethető csodabogárként végigjárta a legtöbb francia tévé- és rádiócsatorna stúdióját is.

A Michel de Gréce írói álnéven publikáló Mihály görög-dán királyi herceg a Szentpétervári fehér éjszakák című könyvéről üzen a magyar olvasóknak athéni rezidenciájáról, 2023. február 27-én Videó: Navarrai Mészáros Márton

(Mihály görög–dán királyi herceg gyászszertartását augusztus elsején tartják az athéni első temető egyik templomában, végső nyughelye a tatoi királyi palota uralkodósírjai között lesz.)