Mély nyomokat hagyni

Nem változik meg az életem a Jászai-díjtól, de kétségkívül nagy megtiszteltetés. Pár éve még csak a kisvárdai alakításdíj volt elérhető egy komáromi színész számára. Később megalapították a felvidéki Egressy Gábor-díjat, amelynek a legutóbbi átadása kapcsán ismertem fel, milyen nagy szükség van itt is arra, hogy effajta inspirációt kapjon egy színész. A kuratórium – általam egyébként ismeretlen – tagjai valószínűleg figyelemmel kísérték a komáromi és a kassai fellépéseimen kívül a magyarországi munkáimat is.

Számít az valamit, hogy határon túli színészként kaptad meg ezt a díjat?

Fontosnak tartom, hogy végre odafigyel ránk a magyarországi szakma – ellentétben az elmúlt évek gyakorlatával –, ugyanakkor nem nagyon szeretem azt a megjelölést, hogy határon túli színház. Az egyetemes színházban hiszek!

Nyitnunk kéne a külvilág felé. A kisvárdai fesztiválon kívül jó lenne eljutni Európa más fesztiváljaira is: Torunba vagy Avignonba. Biztos sokan gondolják azt, hogy ez nem reális, de én optimista vagyok. A legnagyobb probléma talán az, hogy az előadások utaztatása nagyon drága. Hogy eleget tegyünk a meghívásoknak, támogatókra volna szükség.

Ha egyetemes is a színház, azért a budapesti lehetőségek sokakat csábítanak...

Lehetnék szabadúszó is, de szerintem mindenféleképpen tartozni kell egy társulathoz. Ez most a komáromi társulat. Ha folyamatos alkotói műhelymunka folyik, akkor nem gondolok arra, hogy Budapesten jobban megfizetnek. Egyre több lehetőséget látok arra, hogy itt csináljunk jó színházat, ezért biztosan maradok.

Szükség van persze az új impulzusokra is. Szívesen dolgoztam Tatán az Antigoné New Yorkban című előadásban Mucsi Zoltánnal, akitől a próbafolyamat alatt rengeteget tanultam színészmesterségből. Ő akkor szabadúszó volt, most a Krétakör Színház tagja. Külön öröm volt számomra, hogy március 13-án ő is Jászai-díjat kapott.

Mit gondolsz azokról a kollégáidról, akik nem tudtak ellenállni a csábításnak, és elszerződtek Komáromból Budapestre?

Ők elsősorban a barátaim, gondolok itt azokra, akik a Bárka Színházhoz szerződtek. Szívesen járok az előadásaikra, mindamellett nagyon sajnálom, hogy elmentek. A Bárka kétségkívül sokkal vonzóbb hely számukra, mint a Jókai Színház: anyagilag is előnyösebb, és sokan gondolják azt, hogy egy fővárosi színházban dolgozva nagyobb ismertségre tehetnek szert szakmai körben.

Mindezek ellenére nagyon örülnék, ha visszajönnének, és Komáromban folytatnánk azt a társulatépítő munkát, melyet velük kezdtünk el.

Szavaidból azt hallom ki, hogy egy pozitív tendencia kibontakozását érzékeled Komáromban. Mivel kezdődött ez?

Talán az Amadeusszal? Akkor még kassai színészként jöttem el megnézni Czajlik József rendezését. Ma is erősen él bennem Mokos Attila és Vince Emőke egyik közös jelenete; Ollé Erik Mozartja szintén. Ritkán találkozik az ember olyan előadásokkal, amelyek hosszú idő eltelte után is nagy hatással vannak rá. Én ilyen előadásokban szeretnék játszani, és ha egy évben csak egy ilyen jön létre, akkor az már jó arány. Nagyon fontos, hogy mi, színészek mély nyomokat hagyjunk a közönségben.

Verebes Pistában nagyon bízom, hisz tanúja voltam annak, hogy milyen kitűnően igazgatta a nyíregyházi társulatot. Két rendezésében dolgoztam vele Kassán, a Semmi és végtelenben pedig beugrásom volt – az volt az első kassai munkája.

Remélem, itt Komáromban továbbra is kedvezően alakul az életünk, és több esti előadásban lesz részünk, mit eddig. A színészeknek ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy reggel tizenegykor vagy este hétkor gördül-e fel a függöny!