Meghalt Ettore Scola fimrendező

Scola talán legemlékezetesebb és legnagyszerűbb, de mindenképpen "legkitüntetettebb" alkotása a római nyomortelepen játszódó Csúfak és gonoszak című dráma. 
    
Matteo Renzi olasz miniszterelnök a halálhír hallatán azonnal internetes üzenetben méltatta az olasz filmművészet egyik utolsó legnagyobbját. Mint írta, Scola egyedülállón tudott belelátni az olasz társadalomba, halálával hatalmas űrt hagy maga után az olasz kultúrában.
    
Ettore Scola a "disszonáns félhangok" mestere volt. Filmjei beleérző hangulati képek, a nézők figyelmét a háttérre, a részletekre irányították. Az olasz rendező gesztusokból bontotta ki a történetet, a hangulatkeltés aprólékos játékával, filmjeiben egy arckifejezés gyakran többet mondott a szavaknál. A csendes mozi mestereként emlegették.
    
Az utóbbi években nem sokat beszéltek Scoláról, akinek alkotókedve szinte élete végéig töretlen maradt. A rendezés mellett szívügyének tekintette, hogy törődjön az új filmes nemzedékekkel. Rendezők, operatőrök és világosítók gyűjthettek tapasztalatokat mellette.
    
Scola a Nápoly melletti Trevicóból származott. Orvosnak, majd jogásznak tanult. Volt újságíró, karikaturista, forgatókönyvíró, amikor - már negyvenévesen - Féltékenységi dráma című filmjével rendezőként nevet szerzett magának. A Monica Vitti, Marcello Mastroianni és Giancarlo Giannini főszereplésével készült film egy gyilkosság okait boncolgatja. 
    
"Tulajdonképpen mindig ugyanazok a témák foglalkoztattak, a kollektív emlékezet, a hivatalos történelem és az, ahogy a mindennapok kisembere megélte" - mondta egy alkalommal a rendező, aki sokszor panaszkodott az európai film amerikanizálódására. 
    
Az 1975-ben forgatott Csúfak és gonoszak egy évvel később a cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat. A meghökkentő, groteszk humorral átszőtt film a római peremvárosi nyomornegyed hangoskodó, ordenáré és bűnöző életvitelét ecseteli. Az egész nyomorúság tükröződik a dróthálóval elkerített játszótérre bezárt gyerekek arckifejezésén. A drótkalitka tulajdonképpen annak a falnak a metaforája, amelybe a vidéki nyomor elől menekülő falusiak generációi ütköztek az olasz nagyvárosokban.
    
Következő nagy sikere az Egy különleges nap volt Mastroiannival és Sophia Lorennel. A film különdíjat nyert Cannes-ban, 1978-ban Oscar-díjra jelölték, csakúgy, mint egy évvel később az Új szörnyetegek című vitriolos szatírát, amelyet Dino Risivel és Mario Monicellivel készített.
    
Ettore Scola vonzódott a francia témákhoz: A postakocsi hangulati kép a francia forradalom idejéből, A bál pedig az 1936-1983 közötti párizsi mindennapokat mutatja be egy zenés mulatóban a táncon keresztül. Utóbbi három César-díjat nyert, díjazták a Berlinalén és 1984-ben Oscar-díjra jelölték. Négy évvel később szintén Oscar-esélyes volt A család című filmje Vittorio Gassmannal, Stefania Sandrellivel és Fanny Ardant-nal a főszerepben. 
    
Elragadó mestermunkájaként tartották számon Hány óra című filmjét (1989), amelynek témája egy apa kapcsolata felnőtt fiával. A két férfi keveset tud egymásról, de egy esős téli délután a Marcello Mastroianni által játszott apa be szeretné pótolni mindazt, amit szerinte elmulasztott. Noha sokat beszélgetnek, valójában nincs mondanivalójuk egymásnak. A fiú - akit az 1994-ben elhunyt Massimo Troisi alakított - kedvenc kocsmájában kötnek ki. A füstös lebuj hóbortos törzsközönsége a fiú pótcsaládjának tűnik az apa szemében, s ez végül megtöri a két nemzedék közötti szégyenlősséget. Mastroianni és Troisi a filmben nyújtott játékáért elnyerte a legjobb férfi alakítás díját a velencei filmfesztiválon.
    
A rendezőt a vígjáték megújítójaként is emlegették, alkotásai azonban sokszor hidegen hagyták a kritikusokat és a zsűrit. Ettore Scola ezt nem bánta, azt mondogatta, filmjeit nem nekik készíti.