Martin Benka, a mítoszfestő

Martin Benka: SzénagyűjtőkKéparchívum1931-ben ezekkel a szavakkal méltatta Martin Benka festészetét Brogyányi Kálmán, a két világháború közti szlovákiai képzőművészet egyik legjobb szemű kritikusa. Az idézett állítást, és azt, hogy Brogyányihoz hasonlóan a szakma máig őt tartja a modern szlovák festészet megteremtőjének, igazolni látszik a pozsonyi Mirbach-palotában november 12-ig megtekinthető, Benka legjelentősebb műveiből válogatott kiállítás. A Pozsonyi Városi Galéria és a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Múzeum által közösen összeállított anyag átfogó keresztmetszetet nyújt arról a küzdelmesen felépített, hatalmas életműről, amelyet a legendásan szorgalmas és szerény festő harmincöt éve hátrahagyott.

Első látásra úgy tűnhet, hogy egy több mint fél évszázada kötelező nemzeti tananyagnak számító, notorikusan ismert művész olykor sablonosnak ható képei nem sok újat mondhatnak a 21. század közönségének, és, ha csak nem akarunk a nosztalgikus mítoszkeresés csapdájába esni, körülményes lenne aktualitásukat feszegetni. Az ilyen alkalmak azonban mindig új lehetőséget kínálnak az alapítóatyák üzenetének felülvizsgálatára, újraértelmezésére, esetleg megkérdőjelezésére. Benkánál a kritikai megközelítés annál is helyénvalóbb, mert munkássága évtizedekig megkérdőjelezhetetlennek, életműve nemzeti ereklyének, élete és magatartása az igyekvő, dolgozó ember példamutatásának számított. Művei mindegyik rendszernek megfeleltek, különböző ideológiai köntösökbe öltöztetve hivatalosan propagálva voltak, annak ellenére, hogy a festő a húszas évek elejétől haláláig nagyjából ugyanúgy variálta egyetlen témáját. Az utókor számára talán a legnagyobb kihívás: lefejteni Benka életművéről, programjáról a politikai-ideológiai köntöst, demisztifikálni a képzőművészetben leginkább az ő nevével fémjelzett „szlovák mítoszt”. Ez annál nehezebb, mert – az egymást váltó politikai kurzusoktól függetlenül – maga a festő deklaráltan eszmei tartalmat hordozó műveket alkotott, egy átgondolt koncepciót próbált a köztudatban meghonosítani, tehát bizonyos értelemben tudatos mítoszfaragó, azaz mítoszfestő volt.

Mert tény, hogy a Benka által is képviselt népiesség ma kissé patetikusan, anakronisztikusan hat, és esetleg félrevezető értelmezésekre késztethet. Hogy megértsük műveinek valódi értékeit, tudatosítanunk kell a roppantul bonyolult történelmi-társadalmi kontextust, amelyben létrejöttek, és azt a hézagpótló funkciót, amelyet be kellett tölteniük egy szuverenitásában sokáig korlátozott, kollektív történelmi tudattal nem rendelkező nemzet kibontakozó művészetében. Ezek a tulajdonképpen máig feloldatlan ellentmondások és a történelmi pillanat szülte kihívás keltette életre azt az esztétikai-eszmei konstrukciót, amelyet Martin Benka életműve többé-kevésbé következetesen képviselt, és amelyben alapító szerepe volt. Benkának valami újat kellett teremtenie, és legnagyobb érdeme éppen abban rejlik, hogy ezt az újítást tartalmilag és formailag egyaránt fogta fel, amivel egy, jóllehet helyhez kötött, de ezáltal specifikus, tehát rendhagyó iránymutatással gazdagította az egyetemes művészetet. Műveiből így kimaradt a társadalomkritika, a szociális reflexió, hiszen ha valaki eszményképet alkot, nem festheti meg, ahogy a favágók keserves munkájuk közben káromkodnak, utána berúgnak, és elverik a feleségüket. Benka képei nem nélkülözik az idealizáltságot, a monumentalitást, az „erőltetett beállításokat”, gyakran teátrális, olykor erősen statikus kompozíciói rendszerint bukolikus idillt vagy szenvedélyes pózokat ábrázolnak. Az ember és a természet, az erkölcs, az erény és szépség lírai harmóniáját hirdetik, ami által művészete klasszikus dimenziókat ölt. És mindez a varázslatos szlovák tájba helyezve, ahol a festő életének különböző szakaszaiban változó léptékben megjelenő alakjait „a plebejus nemzet” elemekkel küzdő héroszaivá stilizálja. Benka a zsánerszerű irodalmisággal, a folklórt csupán egzotikus vonásaiért dokumentáló kispolgári piktúrával szakítva a népművészetre mint autonóm értékre támaszkodott, és ebből kifolyólag is nyilvánvaló műveinek didaktikus, népnevelő célzata. Talán kései, de semmiképpen sem kort tévesztett romantikusként is tekinthetünk rá, aki Cikker, Plicka és Jurkovič mellett a szlovák nemzeti tudatosodás művészetének szellemi panteonjában máig az egyik leghitelesebb egyéniség.