Maffiózók és bajazzók

Alojz Harant (Canio) és Riikka Hakola (Nedda) a BajazzókbanFotó: SNDMarian Chudovský rendező a két mű cselekményét a 19. század második feléből a neorealista filmek keletkezésének éveibe helyezte át, és ugyanazt a kis dél-olaszországi falut tette meg mindkét véres dráma színhelyévé. Ennek hangsúlyozására a Bajazzók commedia dell’arte előadásának nézői között megjelenik Alfio és Lola, a Parasztbecsület két szereplője. Ez rendjén is lenne, ha a Bajazzók Canióját nem ugyanaz a tenorista játszaná, akit Turidduként alig fél órája szúrt le Alfio. Chudovský három új figurával bővítette a Parasztbecsület szereplőgárdáját: három maffiózóval, akik már az előjáték alatt ott mozognak a színpadon és a nézőtéren. A Siciliana után felhangzó zenekari tutiba beledörren egy lövés, jelezve, hogy a három bérgyilkos a tilosban járó Turiddu eltakarítására kapott megbízást. Turiddu előlük menekülve átvág a színpadon, és a nézőtéren keresztül nyer egérutat. Ernesto Grisales, a szombati előadás korpulens Turidduja elég kényelmesen menekült, ami valószínűtlenné tette az egész szituációt. Nem valószínű az sem, ahogy a Chudovský jóvoltából maffiafőnökké avanzsált Alfio emberei, mint valami fogolytábor kápói, megregulázzák a téren összegyűlt tömeget, durván lökdösve a falusiakat. És főleg nem biztos, hogy szerencsés megoldás minden elő- és közjátékot „eljátszatni” az énekesekkel. Egy drámai színész számára is igényes feladatot jelentene meggyőző némajátékkal kitölteni a Parasztbecsület Intermezzójának hosszú perceit, nem még egy énekesnek. ĺgy aztán maradnak a semmitmondó megoldások, sablonos gesztusok, amelyek csak arra jók, hogy eltereljék a közönség figyelmét a zenéről. Pedig akárhogy is vesszük, az operában mégis csak a zenéé a főszerep, és a tíz ujjunkon megszámlálhatjuk, hány olyan zseniális operarendező van a világon, aki konkurálni képes azokkal az impressziókkal, képsorokkal, amelyek egy-egy melódia hatására indulnak be a hallgatók agyában. Ráadásul az állandó színen lét, koncentrálás fárasztja a szereplőket, akiknek épp elég dolguk van akkor, amikor valóban játszaniuk kell. És énekelniük, persze. Amikor például meggyőzően kell előadni Santuzza és Turiddu kettősét, amely felvételről hallgatva mindig olyan sistergően szenvedélyes és drámai. Ha azonban Santuzza vagy ötször megismételt, könyörgő „maradj, maradj még” szavainál azt látjuk a színpadon, hogy Turiddu ráérősen álldogál, és esze ágában sincs távozni, oda a hatás. Ez történik akkor is, amikor a halálba induló főhős búcsúzóul hiába kér többször is „még egy csókot” az anyjától, egyet sem kap. Ilyen apró, zavaró momentum mindkét operában több is akad, de fölösleges a kákán is csomót keresni, ha jó az előadás. Ezt bátran állíthatom, mivel a pénteki főpróba néhány kitűnő produkciója – elsősorban Adriana Kučerová hangilag, színészileg remek Neddája – feledtetni tudta ezeket a hibákat.

Úgy látszik, Szergej Larinnak, Bécsben is szívesen látott tenoristánknak volt igaza, aki azt nyilatkozta, hogy nem vállalkozna egy este mindkét opera tenorszerepének eléneklésére, mert Ernesto Grisales, a szombati premier Turidduja és Caniója csak a Parasztbecsületet tudta végigénekelni, indiszpozíciója miatt a Bajazzókot már nem. Helyette, megszakítva az előadást, Kosztagyin Andrejevnek kellett beugornia, aki hősiesen helytállt.

A pénteki főpróbán még kitűnően éneklő Jolana Fogašová teljesítményén is érződött a fáradtság, nem csoda, hisz az előző napi első premieren is ő játszotta Santuzzát. Kevesen vannak, akik bírják szuszszal-hanggal, ritmusérzékkel Alfio belépőjét, Zoltán Vongrey is a bosszúáriában volt meggyőzőbb. Zuzana Dunajčanová kissé merev volt Mamma Lucia szerepében, de ez valószínűleg inkább a rendezés rovására írható, akárcsak Gabriela Hübnerová Lolájának a legősibb női mesterséget űzők magakelletését idéző mozgása. A Bajazzók hangban-játékban legkiegyensúlyozottabb produkciója Ivan Kusnjer Toniója és Aleš Jenis Silviója volt. Riikka Hakola, a Neddát alakító finn vendégművésznő megjelenése és játéka illúziókeltő, de vokális produkciójából hiányoztak a finomabb árnyalatok. Colombinaként nagyon jól mozgott, ez az ügyes mozgékonyság jellemezte Ondrej Šaling Arlecchinóját is. Általában elmondható, hogy a hölgyek részéről ez a szombat az éles magasságok, az urak részéről a lankadt hangok napja volt. Kár. És érthetetlen is, ha hiszünk a műsorfüzetnek, amelyben egy-egy szerep után három-négy énekes neve szerepel, tehát alternálókban nincs hiány.

Peter Čanecký kosztümjei és Otto Šujan díszletei hangulatosak, de az utóbbi nagyon beépítette a teret, emiatt túlságosan zsúfoltak a tömegjelenetek. Az énekkar kissé hullámzó teljesítményt produkált, Ondrej Lenárd a rá jellemző sodró temperamentummal vezényelte a zenekart.