Legyőzte magát a páratlan duhaj

Egy nívós francia lap kritikusa szerint: „Guillaume Depardieu kivételes színész. Félelmetes tehetség, páratlan személyiség.” Ő maga minden határt átlép az önértékelésben. „Tizenhat éves koromban okosan, konkrétan lázadtam... nagy baromságokat követtem el, mint minden srác... otthagytam az iskolát... elviselhetetlen fazon voltam... esztelen.” Ebből a fiúból lett mára megerősödött és győztes felnőtt. „Tényleg azonos vagyok önmagammal... még ha olykor félek is...” – állítja Marc-Olivier Fogiel nemrég megjelent interjúregényében.

Guillaume Depardieu sokáig a megzabolázhatatlan színész képe mögül kémlelte a világot. Háromévesen már színészi feladatot kapott, tizenkilenc volt, amikor apja mellett játszott a Cyrano de Bergerac című nagyjátékfilmben. Alain Corneau alkotása, a Minden reggel már egyedül róla szólt, az ő tehetségéről, ezt követte a Mozgó célpont, a Semmihasznák, a Pola X és a Szeresd apádat. Pályája hirtelen ívelt a magasba, hírnevét azonban az is fokozta, hogy még húszéves sem volt, de már rácsok mögött ült, sokáig kábítószerezett, és ivott is rendesen. A legnagyobb szerencsétlenség 1995-ben érte, amikor súlyos motorbalesetet szenvedett, s több műtét után, egy kórházi fertőzés miatt térd felett amputálni kellett az egyik lábát. A legenda pillanatok alatt megszületett.

A könyv, Fogiel interjúkötetének ötletét egy népszerű televíziós műsor hívta elő. Nem tetszhetünk mindenkinek – ez a show címe, ennek a vendége volt az ifjabb Depardieu, miután a France 3 közkedvelt műsorvezetője rábeszélte erre a több mint 200 oldalas, elsöprő erejű beszélgetésre.

Lebilincselő anyag: Guillaume Depardieu ugyanis túltett az apján, pedig mint tudjuk, ő sem fogta vissza magát soha. Életét nem egy hangos botrány kíséri, viharos szerelmi viszonyaival, alkohollal átitatott, vad kalandjaival ő is gyakran sodródott kisebb-nagyobb szakadékok szélére, s lehet, hogy csak a szerencséjének köszönheti, hogy eddig kisebb karcolásokkal megúszta. Nem így a fia, aki úgy vall Fogielnek zaklatott, sokszor fájó gyerekkoráról és felnőtt éveiről, mintha Freud híres kanapéján ülne. Mint ahogy azt a könyv első oldalain mondja: az egyenes út nem az ő világa, már kiskorában kilógott a sorból, hiszen testi rendellenességekkel született. Mivel édesanyja a terhessége alatt olyan gyógyszert szedett, amelyet később betiltottak, fiának különböző csontkinövései voltak. Többször műtötték, még a nemi szervét is megoperálták. „Vagyis biológiailag nem voltam normális. Különböztem a többiektől. Már egészen kicsi koromban éreztem, hogy más vagyok, mint ők.”

Nem fényezi magát, nem akar másnak, egy kicsit sem jobbnak mutatkozni Guillaume Depardieu, mint amilyen valójában. „Elviselhetetlen voltam, folyton pörögtem, s mivel apám mindig dolgozott, egyre inkább egyedül éreztem magam, vagy elhúztam otthonról. Csavarogtam, kényszerhelyzetekbe kerültem, kamuztam, tettem pár dolgot a közrendetlenségért, otthagytam az iskolát, mindenkit kiakasztottam. Mire kimásztam a szarból, és lehettek volna jogaim, összeütközésbe kerültem a törvénynyel.”

Mint Belmondo fia. Mint Delon fia. Akik egy adott ponton mégis meg tudtak állni. Guillaume Depardieu rengeteg balhét bevállalt, és elment a végsőkig. Kíváncsiságból és mert könnyen akart pénzhez jutni, a luxuskurválkodást is kipróbálta. Férfiakkal, nőkkel – tizenöt évesen! Mint meséli: halálosan unatkozott, azért történt mindez. Fel akarta fedezni az életet, az embereket, tudni akarta, ki mit csinál, mit takargat, hiszen mindenkinek van valami titka. Ő sem hallgat el semmit.

„Teljesen aszociális voltam. Ha kellett, a falnak mentem, ha másért nem, hogy kipróbáljam, tényleg fal-e, és nem tudom áttörni, és fáj.” Szüleihez fűződő kapcsolatát is bátran megfogalmazza. „Én mindenképpen jobban szeretem anyámat apámnál. Már csak azért is, mert anyámmal sokkal közelebb álltunk egymáshoz. Vele legalább tudtam beszélni. Volt kihez szólnom. Mivel apám hiányzott, minden szerepet átvett anyám. Bizonyos mértékig ő nevelt fel.”

Amikor nagy baj volt, szülei bedugták a pszichiátriára. Az igazi balhék azonban akkor kezdődtek az életében, amikor beleszagolt a kokóba, s amikor egy vasa sem volt, piti kis lopásokba keveredett. Közvagyon rongálásáért, rablótámadásért, csoportos és fegyveres rablásért sittre került. Aztán elkezdett forgatni. Filmszerepeket kapott, s már ugyanazon az úton járt, ahol az apja. A tékozló fiú azonban csak jóval később tér meg. Amikor házasságot kötött, és lánya született.

Izgalmas olvasnivaló Fogiel mindent átfogó interjúja. Pontos képet fest egy ifjú művészről, akit ma már apjánál is tehetségesebb színésznek tartanak. Kettőjük meglehetősen ellentmondásos viszonyáról ugyanúgy lerántja a leplet, mint beszélgetőtársának eseménydús, kínokkal és poklokkal teli érzelmi világáról. Guillaume Depardieu-t nem lehet zavarba hozni. Nincs az a kérdés, amelyet visszapöccintene vagy kikérné magának. Kegyetlenül őszinte a könyv. Mondhatnám: zavarba ejtően őszinte. De éppen ezért: lebilincselően izgalmas. És nem az teszi megunhatatlanná, hogy egy nagy színész ismert fiáról tudunk meg szinte mindent, hanem az, hogy általános érvényű, mély igazságok hangzanak el benne.

„Nem éltem úgy, mint hal a vízben, sem otthon, sem másutt. Egyedül barkácsoltam össze magam, rengeteg találkozás és tapasztalat alapján. Már elértem oda, ahová az álmaim csábítottak. Összebarkácsoltam a saját rítusaimat, saját oltáraimat, saját vallásaimat...”

Guillame Depardieu.

Egy ember, aki ezerrel hajt, és ezerrel ad. Hogy mennyit kap, az ma már egyáltalán nem érdekli. Legyőzte önmagát.