Legjobb egyedül nézni

Tévéből ismerem őt, csupán egy filmjét láttam moziban. A fapados Budafoki filmszínházban néztük meg ismerősömmel A dombot a 80-as évek elején. Úgy hatott ránk, hogy a moziból kijövet nem voltunk képesek emberek közé menni, sem megszólalni. Hosszú percek teltek el, amíg feloldódtunk annyira, hogy képesek voltunk már a beszédre. „Veled jó moziba járni, mert tudod, meddig nem szabad megszólalni” – mondtuk egymásnak. A domb című filmnek ezt a felismerést (is) köszönhetem. Hogy nem mindegy, kivel nézünk filmet. És ez Lumet filmjeire nagyon is érvényes. Legjobb őket egyedül nézni. Megrázó, mélyen elgondolkodtató munkáiban ugyanis az egyén igazságkereséséről, az emberi méltóságon esett csorbákról, a kiszolgáltatottsággal és megalázottsággal járó szenvedésről olyan érzékenyen és drámai erővel tud beszélni, hogy érzelmi-lelki bűvöletbe ejt. Belevon a helyzetbe. A vége felirat után is sokáig küzdünk önmagunkkal. Az ún. irodalmi film nagymestere Lumet, aki nem a vizuális bravúrokra, hanem a helyzetek kiélezésére figyel. Ezért is lehetett kitűnő forrása A dombnak Ray Rigby azonos című, az embertelen körülmények elleni lázadásról szóló regénye. Lumet sorra filmesítette meg a nagy klasszikusokat. Tennessee Williams Orfeusz alászáll című művét vagy Arthur Miller Pillantás a hídról című drámáját. Aztán a fiatalabb nemzedékhez tartozó Peter Shäffer Equusát. Legismertebb munkája – a Tizenkét dühös ember, amely megnyitotta számára az utat Hollywood felé – azonban nem irodalmi adaptáció. De már jelezte, milyen írott alkotásokból válogat majd Sidney Lumet: amelyek előítéleteinkről, szerepjátszásainkról, rejtegetni kívánt gyöngeségeinkről, rólunk, a mindennapok hús-vér embereiről szólnak. Ezért érintenek meg bennünket olyan mélyen a Lumet-filmek.