Küzdelem a főszerepért

Bán Zoltán András kétségtelenül a legszókimondóbb, legegyenesebb beszédű magyar kritikus. Írásaiban csöppet sem hódolt be a napjainkban oly divatozó úgynevezett irodalomtudományos (gúnyos szóval PhD-) kritika szókincsének, miközben az „odamondogatós” stílust páratlan szellemességgel és következetességgel vállalta fel. Mindezek után meglepetést keltett, hogy regényíróként is bemutatkozott (vajon felakasztják-e a hóhért?), s már a mű címe is komoly vitát váltott ki az ÉS hasábjain, hiszen szabadszájúság ide vagy oda, kötetcímben mindenfokú látványos erotikus vagy szexuális megnyilatkozás ellenére egyesek szerint még 2007-ben is kerülendőnek tűnt az obszcén vagy annak látszó megfogalmazás. A regény legfőbb erejét a nyelve adja, mely hatványozottan zenei, ez a szöveg nem is írva, szinte kottázva van. Ennek a szövegnek a vezérfonala az opera: a jellemformázás is ezt támasztja alá, végletek találkoznak egymással. Egy dalszínházi kottatáros és alkalmi súgó (a „böffencsek közt bajtársiasan röfögő Zsigó”, aki máskor inkább „beszédjárkáló truba?dúr” vagy „műfaj nélküli mű?vész”) és egy („elkancásodott combú”) pincérnő viszonyát követhetjük nyomon. A cselekmény vérszegény, s csak az író arányérzékének köszönhető, hogy a monoton, függőleges mozgást nem nagyon ismerő lebegés nem válik az olvasó terhére. A szerző főszereplőit megkettőzi, de ez a megkettőzés is csak fokozza az operai ellenpontozást: Zsigóról a vele tulajdonképpen azonosítható Agyközpontba jelentéseket írnak és küldenek, ezer szemszögből és stílusban, s ez az eljárás a mindentudó elbeszélő pozíciójának kijátszására módfelett alkalmas. A rendszer a feldolgozandó észleletek áldozataként a megsemmisülés útjára lép, s a „Kételkedés Szelleme” valóban bekebelezi az „Elbeszélés Szellemét.” Susánka olykor nimfomániás Selyempinaként jelenik meg. Itt szinte kiszámíthatatlanul rapszodikus az átjárás a két véglet között. Az idő mérése is operai évadban történik, rendkívül gyakoriak a zenei utalások és a zenei metaforák, pl. „Susánka mit sem tudva a padon mollban vergődő Zsigóról”. Vagy: „Akkor tehát Zsigónak van saját szólama?” Sőt, még a vaníliafagylalt is „vastagabb hang?sze?re?lésű”. A regény minden lényegesebb mozzanatához zene rendelhető hozzá, s egy-egy szituáció nagyon gyakran egy-egy ismertebb operaszituációhoz való viszonyában vált több?szintűvé. Néhány szembeötlő példa: Az Agyközpont tétovázásai, és egymásnak ellentmondó jelentései ugyanarról a tárgyról megidézik Elliott Carter What Next? című egyfelvonásosát, ahol a cselekmény egy súlyos tudatkimaradást okozó autóbaleset utáni nyomozás története: ki hogyan és miért került bele abba a történetbe, amelyet a zeneszerző elmesél. Zsigó temetői sétájakor szinte megszólal Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című operájából a meg nem születet gyerekek kórusa. Az eszelős féltékenység ábrázolásakor hallani a Cosi fan tutte bizonyos taktusait, s amikor Susánka „sötétlila krepdesin?ru?hája” fellép a pesti éjszaka operaszínpadán, nemcsak az a tény teszi elevenné az ezt követő kicsapongást, hogy a ruhát Zsigó a Tosca jelmezállományából szerezte, hanem az is, hogy Puccini itt többször meg is szólal: mégpedig sűrítve, Susánkára kopírozva hol Manon, hol Mimi, hol Tigrana, hol pedig Magda de Civry szerepét. A mez nélkül megpillantott istennő motívuma kapcsán kiben nem ötlik fel Richard Strauss Daphnéja? Selyempina leírása orális szex után mintha Ades Powder Her Face című kamaraoperájának részleteivel lenne kiegészíthető, az sem lehet véletlen, hogy Zsigó egykori kamasz sötét „lak?osztályába” úgy lépnek be, akár Puccininél Rodolfo és Mimi, de a csók itt elmarad. A fürdőben már-már megvalósuló öngyilkosság olvastán nem lehet nem gondolni a Poppea megkoronázására, arra a részre, amikor a fürdőben öngyilkosságot elkövető Seneca épp azt énekli, hogy: „Amici, e egiunta l’ora...”. És ami mindvégig kísért, az a Don Giovanni és a Falstaff. Zsigó álomküzdelme zajlik tehát a főszerepért, a hősszerelmest alakító tenorszerepért léte operaszínpadán. A regény legfőbb tanulsága pedig alighanem ez: az élet elhibázása gyakorlatilag a fantázia hiányát jelenti, semmi egyebet.

(Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina, Budapest, Scolar, 2007)