Közép-Európa kódjai

Anyja magyar, apja szlovén, ő németül írja verseit, kritikáit, esszéit. Hatévesen már négy nyelven beszélt és öt városban élt. Ma tizenegy nyelvet „vall be”, és Zürichbe érkezik haza. Most épp szülővárosából, Rimaszombatból, ahol átvette a polgármester díját. Ilma Rakusával egy kávéházban beszélgettünk, pár lépésnyire attól a Fő téri épülettől, ahol édesanyja patikája működött.

Édesapja a második világháború után egy demokratikus országban szeretett volna otthont találni a családja számára, ami nem volt könnyű feladat: Rimaszombatból Budapestre, majd Ljubljanába, Triesztbe, végül Svájcba költöztek. Mennyire befolyásolta az ön szellemi fejlődését az a tény, hogy életének első öt éve folyamatos költözésekkel telt?

Akkoriban a szüleim jelentették az otthont számomra, és megtanultam, hogy rövid időn belül otthonossá, ismerőssé válik, ami korábban nem volt az. Részben a sok költözködésnek köszönhető, hogy később nem szorongva, hanem a felfedezők kíváncsiságával mozogtam a világban. Zürichbe 1951-ben érkeztünk, egy ideig nem volt biztos, hogy ott maradhatunk. Végül sikerült, aminek köszönhetően az iskolát már németül kezdtem el. Mivel rengeteget olvastam, egy idő után gazdagabb volt a szókincsem, mint a svájci gyerekeknek.

Tízévesen került a kezébe Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye, amely megváltoztatta az életét.

Igen, ennek a könyvnek köszönhetően lettem szlavista. És nem volt kérdés számomra, hogy el kell jutnom abba az országba, ahol ez a mű született. Egy évet töltöttem a szocialista Leningrádban, ott írtam a doktori disszertációmat.

Nádas Péter azt írja önről Marina Cvetajeva verseinek német fordítása kapcsán, hogy az orosz észjárást is sikerült átmentenie a német nyelvbe, amire nem sokan képesek.

Pedig szerintem magyarból németre fordítani nehezebb, mint oroszból. Mások mellett Nádas verseit és összes színdarabját lefordítottam, de talán Cvetajevával foglalkoztam a legtöbbet. Tíz éven át meghatározta az életemet, olyannyira, hogy a végén teljesen összemosódott a lényünk, szinte már nem tudtam, melyikünké egy-egy gondolat. Jobban érdekelt az ő világa, mint a saját írói munkásságom. Ma már jóval kevesebbet fordítok, de rendszeresen írok könyvkritikákat, továbbra is követem az orosz, a francia, a délszláv és persze a magyar irodalom történéseit.

Rengeteg tenger címmel jelent meg önéletrajzi kötete, amelyet 2009-ben az év svájci könyvének választott a szakma, és amelyet azóta 13 nyelvre fordítottak le. Röviden szó esik benne szülővárosáról is. Szerintem már csak azért is megérdemelte a polgármester díját, mert önnek köszönhetően például a japánok is megtudhatják, hol van Rimaszombat. Bár nehezen tudom elképzelni, ahogy böngészik a térképet...

Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen! Nemrég jelent meg japánul a Lassabban! című esszékötetem, amelyben a rohanás, a teljesítményhajszolás által növekvő stressz és a fogyasztói társadalom lélekmérgező tendenciáit boncolgatom. Amikor járt nálam Zürichben a fordító, nagy megdöbbenésemre, elmondta, hogy onnan Ljubljanába és Triesztbe készül. Kérdeztem, miért. Erre közölte, hogy szeretné minél alaposabban megismerni a belső világomat, és ehhez látnia kell azokat a helyeket, ahol gyermekkoromban éltem. A japánok ilyen alaposak.

Pedig abban a könyvben csupán érintőlegesen ír ezekről a városokról.

Látja, ez az! Mégis eljött hozzám Tokióból csak azért, hogy kérdéseket tegyen fel. Olvasta az önéletrajzi kötetemet is. Aztán Ljubljanából elküldte a ház fotóját, ahol háromévesen kilenc hónapon át éltem. Egy japán professzor, aki mellesleg kétgyermekes családapa, több hónapot rászánt az életéből arra, hogy megismerje Közép-Európát. Mindenütt járt, ahol én jártam a családommal.

Ön szerint létezik még közép-európai szellemiség?

Pillanatnyilag pesszimista vagyok ezzel kapcsolatban. A kis nemzetállamok egyre inkább magukba zárkóznak, ami eléggé veszélyes tendencia. Emlékszem, milyen lelkesen elemeztük a térség lehetőségeit még a rendszerváltás előtt egy szlovéniai szimpóziumon Konrád Györggyel, Danilo Kišsel, Milan Kunderával és másokkal. Nagyon hittünk a közép-európai szellemiségben, és a vasfüggöny leomlása után biztosak voltunk benne, hogy ez lesz az új irány. Nem számoltunk a globalizációval, a gazdasági és a politikai színtér átalakulásával. Talán még az irodalomban tartja magát ez az eszme, az írók összébb kovácsolhatják a szomszédos nemzeteket. Legalábbis az olyan kaliberű alkotók, mint a magyaroknál a nemrég elhunyt Esterházy Péter vagy Konrád György. Én is egész Közép-Európát a hazámnak tartom, Krakkóban ugyanazt érzem, mint mondjuk Zágrábban, Budapesten – vagy éppen Rimaszombatban. Az Osztrák–Magyar Monarchia levegőjét. Azt, hogy ez az egész egykor összetartozott. Ma voltam a rimaszombati gimnáziumban, ahol édesanyám, sőt, már a nagyapám is tanult, és amely ugyanabban a stílusban épült, mint megannyi monarchiabeli közintézmény. Azonnal ismerősnek éreztem az ódon falakat, a lépcsőházat, a termeket, anélkül, hogy valaha jártam volna ott. Egy évvel ezelőtt Csernovicban megnéztem a német zsidó költő, Paul Celan gimnáziumát. Nagyon hasonlít a rimaszombatihoz. Ugyanabban a korszakban épült, ezért ugyanazt a szellemiséget hordozza. És egyáltalán nem emlékeztet a régi svájci iskolákra. Ugyanez a helyzet az operaházakkal is. De hogy egy emészthetőbb példát mondjak, itt a gasztronómia. Svájcban nem ismerik az almás rétest, Bécstől Zágrábon át egészen Triesztig viszont a mai napig tartja magát. Szóval Közép-Európának saját kódjai vannak, aminek köszönhetően itt bárhol kiismerem magam. Amerikában már bizonytalanabbul mozgok, pedig többször voltam ott. Érzem, hogy New York vagy San Francisco nem az én világom, nem az én kódjaim szerint működik.