Kilenc évig fogságban

Bugyik József : „Csak a jóra emlékezz!”Vontatottan indul a beszélgetés. A 82 éves Bugyik József nyelve nehezen ered meg. Szeméből a könny annál inkább. 1945 januárjára gondol, amikor 23 évesen fogságba esett Csernyikovnál. – Gyalog mentünk Krasznalúzsba, két hónapig egy gyűjtőtáborban laktunk, onnan vittek a karakasi munkatáborba. Ma is emlékszem, az 599-es számú láger volt ez. Az első három héten megfigyelés alatt tartottak, karanténba tettek. Nem kellett dolgoznunk, azt lesték, nincs-e fertőző beteg közöttünk, nem üti-e fel a fejét tífusz vagy vérhas, esetleg egyéb járvány. Enni szinte semmit nem kaptunk. Naponta egyszer osztottak levest és 60 deka kenyeret fejenként, de olyan vizeset, hogy a hazaiból az 20 dekát se tett volna ki. Hatan voltunk a faluból: Kurucz Béla, Szvetko János, Mészáros Ferenc, Sztracsár Pál, Szikora Sándor és jómagam. Én voltam a legfiatalabb, én is jöttem haza a legkésőbb. Teljes kilenc évet töltöttem fogságban. Már csak én élek hatunk közül...

A hat tardoskeddi férfi

magyar, német és lengyel foglyokkal lakott együtt a falazott barakkokban. Egy szobában harmincan aludtak a kemény fekhelyen: a gömbfát négyfelé fűrészelték, ez lett az ágy. Kényszermunka gyanánt az egyik orosz felrobbantott bányatelepen kellett rendet csinálniuk. – Noszilkán hordtuk a követ, annyit, amennyit elbírtunk. A rakás kő mellett ott volt a lapát, de nem volt rá szükség. Olyan gyengék voltunk, hogy leültünk, s egyenként, kézzel raktuk a követ. Maga a noszilka is nagyon nehéz volt, Bélával délig csak kétszer tértünk a mindössze 50 méteres távon. Nem is a teher volt olyan nehéz, mint amennyire gyengék voltunk. Gondolhatod, hiszen kerek 50 kilót lefogytam, mindössze 36 (!) kilót nyomtam! Mit tudtunk elvinni? Az itt töltött három hónap alatt 2600 fogolyból 300-an maradtunk életben... A németek, mint az úri gyerekek kiálltak a fal mellé napozni, egyszercsak látom, csúszik az egyik lefelé. Na, ennek már annyi! Jön az orosz, kiválaszt közülünk tízet, de még tízen is alig-alig bírtuk elvonszolni a hatalmas, kikotort gödörhöz azt az egy társunkat. A ruhát le róla, az megy a raktárba, jó lesz még valakinek. Még mozgott a szerencsétlen, amikor behajítottuk a gödörbe és rászórtuk a klórmeszet. Orvos, kórház, pap nem volt...

Józsi bácsi a bányából egy csillegyárba került, ahol egy orosz munkással dolgozott közös műhelyben. Síneket hajlítottak patkó alakúra, ez sem volt könnyű munka. – Két kemence között a forróságban ütöttük kalapáccsal a vasat... Béla és Pali annyira legyengültek, hogy nem bírtak a lábukon állni, hát vonatra ültették őket. Az volt az elgondolás: ha a vonaton meghalnak, jó. Ha életben maradnak, hazakerülnek. A második variáció jött be, szerencsére...

A levelezést

1945 után betiltották. Addig sem volt sok értelme írogatni, hiszen utólag kiderült, mindössze egyetlen levelet kapott a bátyja, a többi máig sem jött meg. – 1945-ben Beneš azt, aki szlováknak vallotta magát, hazakérette, s utána kijelentette, neki nincs több hadifoglya. Mi magyaroknak vallottuk magunkat, így szépen ottfelejtettek. Mivel addigra már rég itthon kellett volna lennünk, az addigi silány koszt is még tovább romlott. Előzőleg amerikai konzervet is adtak, utána már csak csalánlevest, uborkalevest, sózott paradicsomlevest. Hazaszökni nem lehetett. Ketten megpróbálták, agyon is verték őket az őrök elrettentő példa gyanánt. Mindannyiunkat kivezényeltek az udvarra, a félholt szökevényeket körbehurcolták azt ordibálva: ĺgy jár, aki szökni próbál! Csak úgy passzióból is gyakran hátba vertek bennünket a puskatussal...

A következő „munkahely” egy ljamai gyár lett, itt érckőből vasat öntöttek. – Nagyon megerőltető volt talicskába lapátolni a kemencéből a forró követ, és kihordani. Égett rajtam minden... Józsi bácsi 1947-ben már a slavjanci szódabikarbóna-gyár egyik gépsorán dolgozott a falubeli Szikora Sándorral. Később a sztalinovi szénbányatelepen helyezkedett el ácsként. – A csallóközi Farkas Pista volt a vezetőnk, a bányatelep munkásai számára építettünk házakat. 1949-ben egy Singer nevezetű zsidó lett a lágerfőnök, aki kijelentette, mától kezdve, ki hogyan fog dolgozni, úgy fog élni. Addig 70 rubelnél nem kaptam többet, utána az előleg 600 rubel, a fizetés 800 rubel lett. A pénzen élelmiszert vásároltam. A boltban csak magyar áru volt, amit hadisarc gyanánt vesztes háborúsként fizetett a magyar állam. A magyar koszton aztán jól felerősödtem. Az őrség parancsnokával, egy orosz hadnaggyal 1952-ben jóban lettünk, pénzért szerzett nekünk vodkát, alkoholt ugyanis tilos volt fogyasztanunk. Az egyik vezekényi társunk beárult a politikai tisztnek, így egy évre börtönbe csuktak Sztalingrádban. Nem ismertük be, hogy a hadnagy szerezte az italt, azt mondtuk, egy ismeretlen sofőrtől vettük a munkahelyünkön. A börtönben nagyon jó lett a sorunk, puha szalmazsákon alhattunk és takarót kaptunk. Két német fogollyal és Farkas Istvánnal, a „bűntársammal” ültem egy cellában. Mivel a pénzünket magunkkal vihettük, naponta rendeltünk plusz ételt, a koszt ugyanis itt sem volt jó. 1953 júniusában az őrmester egy reggel azt mondta, csomagoljak össze, mert megyek haza. Hazudsz, válaszoltam. Nem hittem el, hogy ez lehetséges, mivel még nem töltöttem le a teljes büntetésem. Amikor visszajött értem és látta, hogy nem pakoltam össze a holmim, újra elismételte:

Mész haza, érted?

Értem, hazudsz, válaszoltam megint. Pedig az orosz őrmester nem hazudott. A rab este már a szomszédos faluban aludt sokadmagával a szabad ég alatt. – Reggel egy hadnagy borotvákat osztott, hogy tisztálkodjunk, borotválkozzunk meg. Hitetlenkedve forgattam a borotvát a kezemben, a lágerben még késünk se lehetett. Aztán egyedül kísért az állomásra a személyvonathoz, a civilek közé... Tényleg szabad vagyok? – kavarogtak a fejemben a gondolatok.

Potymára vittek minden hadifoglyot egy gyűjtőtáborba, s decemberig tartott, míg mindenkit összeszedtek. 13-án, Luca napján értem haza. Itthon már vártak, mert a Szabad Európa Rádió bemondta név szerint, hogy kik jönnek haza...

Az egykori hadifogolynak

ma két lánya, négy unokája és két dédunokája van. Hat éve özvegy, az oroszországi kilenc évre csak görbe csuklója emlékezteti. Amikor eltört, orvos nem lévén, rosszul forrt össze a csont. Mellkasába, a bőre alá néhány éve szívritmus-szabályozót építettek be, mivel szíve váratlanul rakoncátlankodni kezdett. Rossz idő esetén sétál, egyébként pedig biciklire pattan, úgy viszi heti két alkalommal a friss virágot felesége sírjára a temetőbe. Ha foglalkozna a múlttal, átírhatná a történelemkönyveket, számára ugyanis a háború 1953. december 13-án fejeződött be. Azt mondja, már nem számít. Inkább a szépre, a jóra emlékezik. Bizonyára neki van igaza.