Fűhárfa

Fellinger Károly gyermekvers-kötetének címe (Fűhárfa) elbűvölően szép. A kötet verseinek döntő hányadáról azonban aligha mondható el ugyanez. Igaz, a cím sem eredeti, Truman Capote egyik nevezetes művé?nek is ez a címe. A szerző a weöresi gyerekversmodellt választotta, s ezáltal meglehetősen nehéz helyzetbe hozta magát: az összevetés ugyanis elkerülhetetlenül negatív előjellel zárul.

Ráadásul Fellinger (számomra érthetetlen módon, de korántsem társtalanul) mintha olvasóját legalább egy századdal korábbra képzelné a jelennél, erre utal a 19. századi falusi stílromantika szókincsének elburjánzása: szomorúfűz, tücsök, huszár, gólya, bojtár, pásztorsíp, csordáslegény, őkelme stb.

A könyv legfőbb érdeme, hogy helyenként leleményes szójátékok sora alkot verset, pl.: „Forr a vörös kakas vére, / ráléptek a tyúkszemére”, máskor sikerül üde, posztimpresszionista hangulatot teremteni (Ébresztő), illetőleg ráérezni a népi hagyományok elevenségére (Mondóka).

Nem ritkák viszont a gondolat- és képzavarok, melyek minduntalan megakasztják az olvasás gördülékenységét: „Örömében / kortyol, / derűre meg / búra...” Örömében búra? Vagy: „Kutyafáról hozzá / macskafi dörömböl, / menyasszonyi fátyol / lesz belőle rögtön.” Kiből-miből lesz menyasszonyi fátyol? A macskafiból? A dörömbölésből? Az esetlegesség gyakorta befoghatatlan és kínosan ügyetlen strófákhoz vezet, pl.: „Lúdbőrös a béka, / lépdel gólyalábon, / ám a gólyapárra / reájött az álom.” A csapongás nem termékeny asszociációkat, hanem egyenesen zavarokat eredményez. Ilyen pl. a lubickoló hóember esete, akinek „két szénszeme megakad / az ég kék vizében”, miközben „a szíve aranyhal”. A repdeső hóember pedig „griffmadárként repül”, de hát „voltaképpen az is, / lélekben, legbelül”. Aki nem hiszi, „szálljon ide nyomban / a nagy griffmadárral” (a hóemberrel?). Végül is, a harmadik versszak elején a hóember már „sárkányfiként lángol”. (!). Ha ez szürrealista humor, alighanem baj van a humorérzékemmel. Ahogy azt sem díjazom túlságosan, hogy a Didobos (!) nevű cica kisdobos, mert az úttörőmozgalom szókincsét idézi.

A szerkesztő a versek népköltészeti rokonságára hívja fel a figyelmet, de a népköltészet tiszta eleganciája és áradó, magabiztos ritmikája itt alig jelenik meg. A költő úgy véli, a szótagszám tartása önmagában véve, minden esetben máris elegendő ritmusalkotó tényező: ám ez az alapelv önmagában a magyarban nem alkot verselési rendszert, célszerűbb lett volna (ha már kötött formákkal dolgozik a költő) a ritmust következetesen vagy az ütemekre, vagy a verslábakra, netán mindkettőre (lásd: Weöres) bízni: a Virágének c. vers felveszi az 5//3 és 4//2-es tagolást, a harmadik versszakban azonban már csak a szótagszámok ülnek, a ritmus megbicsaklik és ügyetlenné válik: „Édesanyámra várnak ők, / aki felém ballag, / felkelt a betegágyából, / visszaint a napnak.” Sajnos, ilyen funkciótlan ritmustörésre több példa is van. A versek meglehetősen sok töltikét (felesleges, mellőzhető szót) tartalmaznak, s ez a terjengősség szétveti a leghangulatosabbnak induló konstrukciót is. A sóhaj rímeltetése az ó, jaj-jal vagy a „kérem” töltelék összecsengetése az „éppen”-nel tipikusan ilyen, de az ég elé tett „kék” jelző vagy a minduntalan beiktatott kiszólások sokasága is („értitek ezt, gyerekek?”, „kérem”).

Sajátos kiadói elképzelés, hogy a kötetben nincsenek oldalszámok, s ehhez igazodva a tartalomjegyzék is kimaradt. A szerkesztő a könyv illusztrációit (Béres Csilla munkái) „hangulatos, hol lírai, hol tréfás festményeknek” mondja, holott első ránézésre világos: rajzokról van szó. Noha nem tisztem a képzőművészeti vonatkozások megítélése, nem rejthetem véka alá, hogy ennyire átlátszó dilettantizmussal évtizedek óta nem találkoztam.

(Fellinger Károly: Fűhárfa, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006.)