Főúton a Mercedes Benz

Először láthatta a magyar-országi közönség, mégpedig Debrecenben a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Mercedes Benz című, január elején bemutatott, évszázado-kon átívelő történelmi revüjét, amelyet Esterházy Péter írt a társulat megrendelésére.

A kortárs magyar drámákat felvonultató Deszka fesztivál immár elválaszthatatlan Debrecentől, a cívisvárostól, vagy ahogy többen emlegetik: a kálvinista Rómától. Az idei, 11. színházi seregszemlén a Kárpát-medence 130 előadásából válogattak a szervezők. Ebből a nem kis merítésből került be 26 a programba, köztük négy romániai (egy román nyelven), egy ukrajnai, Magyarországról 11 vidéki és 9 fővárosi, plusz a magyar feliratozással játszott pozsonyi Mercedes Benz. Az előadást nem csak azért kísérte fokozott érdeklődés, mivel a szerző utolsó (és első, felkérésre írt) színpadi művéről van szó, hanem mert Madách klasszikus drámáját, Az ember tragédiáját veszi alapul, hogy egy szokatlan fogadásra bírja az Urat és Lucifert a legendás magyar történelmi családdal, az Esterházyakkal kapcsolatban. A történelmi revü ily módon tehát családi krónika is tragikus, időnként pedig ironikusan komikus epizódokkal.

Rendkívüli színházi esemény volt a Deszkán a Szlovák Nemzeti Színház vendégszereplése. A fesztivál közönsége az első perctől az utolsóig szinte együtt lélegzett az előadással, végig „vette a lapot”, s annak ellenére, hogy volt mit olvasniuk, a színészi játék legapróbb részleteiről sem maradtak le. Fél szemüket a felirattáblán, a másikat a szereplőkön, a színpadi történéseken tartva úgy voltak képben és úgy reagáltak a szerző minden mondatára, mintha nem is kellett volna megosztaniuk a figyelmüket az írásban és a színészi játékban egyszerre és mégis külön-külön kapott történelmi leckék között.

Ráckevei Anna, a debreceni Csokonai Színház igazgatója 1995-ben, amikor az Esterházy Péter írásain alapuló Anna filmjét forgatta Molnár György rendezésében, személyesen is kapcsolatba került a szerzővel. Így dupla kíváncsisággal várta az előadást, amelyet látatlanban, még a pozsonyi bemutató előtt meghívtak a fesztiválra. „Kimondottan vadászunk az idegen nyelvre lefordított kortárs magyar darabokra – mondta közvetlenül az előadás után. – Nagyon megörültünk a pozsonyi előadásnak, de annak is, hogy Magyarországon elsőként a debreceni közönség láthatta. Különleges élmény ez. Román nyelvterületen többször előfordul, hogy ráakadunk egy-egy kortárs magyar szerző darabjára, amelyet románul játszanak. Tavaly a lengyelek hozták el Máté Gábor ottani rendezését, Spiró György darabját, Az imposztort a varsói Drámai Színházból. Esterházy Mercedes Benzét magyar társulat eddig még nem mutatta be, így volt ennek az itteni estének egy kivételesen szép, ünnepi hangulata. Egyszerre volt megható és mellbevágó, hogy egy különös tükrön keresztül szlovák nyelven kaptuk ezt a nagyon is magyar történetet. De már úgy magyar történetet, hogy szlovák is, osztrák is egyben. Döbbenetes szellemi élmény volt. A feliratokat olvasva a mondatok is fejbekólintók voltak, akárcsak a nagyon erős színészi játék. Az élmény közvetlen befogadását mindig megnehezíti, hogy olvasni kell a magyar szöveget, főleg, ha az ember nem ismeri. Ennek ellenére nem éreztem magam elveszve a történésekben. Igazi remekmű a Mercedes Benz, amelyben teljesen összemosódik a szlovák és magyar identitás. Tetszett a sok finom, elegáns fricska, amelyből jutott nekünk is, nekik is, s ezt jóféle beleérzéssel mondták és játszották a szlovák színészek. Bizonyára más akusztikája van ennek az előadásnak Pozsonyban és más Magyarországon, de ez is nagyon érdekes felismerés, amely továbbgondolkoztatja az embert. Roman Poláktól, a darab rendezőjétől eddig semmit nem láthattam. Most nagyon megjegyeztem a nevét, mert újra és újra meg tudott lepni valamivel az előadás során. A színészei pedig, az Urat alakító Martin Hubával és a Lucifert megformáló Robo Rothtal az élen egyszerűen lenyűgözők.”

Az idei fesztivál díszvendége Visky András, a kolozsvári Állami Magyar Színház fődramaturgja és rendezője, a jeles erdélyi író, drámaíró, egyetemi tanár és színházi teoretikus volt. Három társával ő volt a szakmai beszélgetések egyik „házi bölcse”. „Esterházy Péter dramaturgiája periférikus dramaturgia a magyar színházi tradíciók nézőpontjából – állapította meg. – Nem ismerjük ezt a fajta, a szövegtörténésekre épülő színházat, amelyet folyamatos önkommentárok helyeznek egészen váratlan és más fénybe. Én erről neki is azt mondtam egyszer, hogy ez egy Tadeusz Kantor-i szövegforma. Az író benne van a saját szövegében, s közben megfigyeli azt. Vagyis nagyon erősen bevon engem a szöveg, de van egy kívülálló tekintet is, amelyik elmozdítja az én elgyönyörödésemet vagy az iszonyatérzésemet. Ez a szöveg ugyanis nem szeretné, hogy – miközben nézem az előadást – ne reflektáljak önmagamra. Arra, hogy ki vagyok, mi közöm a történethez, a hagyományokhoz. Őszintén mondom: nagyon vártam ezt az előadást. Az első rácsodálkozásom az volt, hogy a színház mindig tud értelmezési meglepetésekkel szolgálni. Ez a szöveg a jóbi kerettörténetbe írta bele magát. Fogadást köt az Isten és a Sátán, de most nem egy konkrét személyre, hanem magának az Embernek a fejére. Vagyis itt rólunk van szó, a mi fejünkről. S ebben óriási teljesítmény a Lucifert játszó színész munkája. Szerintem minden rendező ilyen színészről álmodik, akinek rendkívül hajlékony testi tudása van a világról. A színházi térben való megjelenése valahogy mindig polarizáltabb a szó nagyon jó értelmében, és tétet adott az egész folyamatnak. Teljesen odavagyok Robo Rothtól! Azért a módért, ahogy azon dolgozott, hogy megszólítsa a közönséget, hogy a legjobb pillanatokban jelezze, hé, itt vagyok! Maradandó pillanata az előadásnak, amikor Lucifer az ötvenes évek komisszárjaként összegyűjti a festményeket, a sok ezüst tárgyat, azokat a rekvizitumokat, amelyekre életünk során mindannyian annyira vágyunk. S akkor megjelenik az Apa, aki undorral néz minderre. Ami pedig a Janis Joplin-dalt illeti: Esterházy Péternél ez fontos, visszatérő motívum, hiszen ez a dal valóban egy ima. Látjuk a munkanélkülivé vált Istent, és a capella halljuk ezt a gyönyörű nevetéssel záruló dalt. Az imák kilencven százaléka, mint tudjuk, kunyerálás, a többi meg nettó talpnyalás, ami mintha az ember vágyakozása lenne arra, hogy rabszolga legyen, vegyék el a szabadságát. Sőt odaadóan fel is ajánlja. Ezzel az imadallal nagyon erős az előadás akusztikai beburkoltsága, zenei szerkesztettsége van. Nagy hatással volt rám az is, hogy a nézők milyen érzékenyen mentek az előadással. Esterházy Péter így érkezett haza Pozsonyból! Az ő eltávozása fájdalmas pillanata volt a magyar kultúra, a magyar társadalom egészének, mert egy valóságos hiány jelent meg. Esterházy Péter a szellemi és etikai higiénéje lehetett a társadalomnak, mindig hozzámérhettük a gyávaságunkat, a szabadságunkat, a szabadságigényünket. Ezt is meg kell élnünk, amikor ilyen előadást látunk.”

Hogy milyen színházi sors vár a Mercedes Benzre? Prága már várja. S hogy melyik magyarországi társulat tűzi elsőként a műsorára? Hogy Budapesten hol láthatja majd a közönség a pozsonyi előadást? Ezekre a kérdésekre egyelőre nincs válasz.