Fény öntötte el a színpadot

Megbabonázta az embereket Domján Edit a hatvanas-hetvenes évek varázsos tehetségű színésznője volt. Azon felül pedig, ahogy kollégái mesélik: „egy végtelen kis kályha, amelynél sokan melegedhettek”. Édesapja gyári munkásként dolgozott, édesanyja vidéken született, egyszerű családban. Szűkös körülmények között éltek Budapesten is, onnan költöztek 1946-ban Maglódra, amikor Domján Edit tizennégy éves. A színművészeti főiskola elvégzése után Szegedre kerül, ahol Rosina szerepében debütál a Figaró házasságában. Nem sokkal ezután már Stázi a Csárdáskirálynőben, de prózai szerepekben sem szenved hiányt: Viola a Vízkeresztben, Cordélia a Lear királyban, Ánya a Cseresznyéskertben. Sikeres, szeretett színésznő. 1960-ban kölcsönkéri őt a budapesti Petőfi Színház Brecht-Weil Koldusoperájának Polly szerepére. A premiert követően mindenki az ő alakítását dicséri, az utolsó előadáson – meghatódottságában, hogy kollégái visszavárják Budapestre – sírva énekli végig a finálét. 1961 őszén, a Szegeden töltött hét év után, Domján Edit fővárosi színésznő. A Petőfi Színház szerződtetett tagja. Első kirobbanó sikerét Molnár Ferenc Üvegcipőjének Irmája hozza meg számára, a rongyos kis muskátli, aki rajongva szereti az ő szép Pilótáját, a repülni még csak lélekben sem tudó, amúgy viszont jó szívű, becsületes Sipos urat. Az Ádám Ottó rendezte legendás előadást csaknem negyvenöt éve őrzi a celluloidszalag, a legszebb karácsonyi ajándékként kapták a tévénézők. Azok is, akik egykor láthatták és soha nem halványuló színházi élményként őrzik emlékezetükben, és azok is, akik most látták először, és eddig talán nem is hallották Domján Edit nevét.

Szívmelengető sorozatot indított ezzel az előadással a Magyar Televízió 2-es csatornája. Mostantól fogva negyedévenként műsorára tűz egy-egy régi, nagy erejű előadást, amelyet pótolhatatlan értékként őriz archívumában. ĺgy teremt lehetőséget visszatekinteni a színházi múltba, újraélni néhány felejthetetlen sikert, viszontlátni olyan kiváló művészeket, akik időközben már el is mentek.

Domján Edit három évet töltött a Petőfi Színházban, onnan szerződött a Nemzetibe, egyetlen évadra, majd 1964-től 1972-ben bekövetkezett haláláig a Madách Színház tagja volt.

Irmája szívszorongatóan szép alakítás. Nem fog rajta sem az idő, sem a jelen divata, az éppen aktuális játszási stílus. Itt nincs színpadi hókusz-pókusz vagy rutin, az üresség, a lélek nélküli színjátszás, a jól bevált sablonok mutogatása távol áll Domján Edittől. Ahogy az édes-drága nagy emberének terít danolászva az első felvonás legelején, vagy ahogy boldogságát csókolja a szalvétába, amelyet ebéd után Sipos úr majd a szájához emel, ahogy saját verseit szavalja, ahogy Pilótája dohányszagú kabátját és párnáját csókolgatja, majd ráönti fájdalmát és szerelmi ideálját, ahogy hozzá dörgölőzik, ahogy hümmög-hüppög és el-elcsuklik a hangja – ez mind az ő páratlan tehetségének egy-egy zseniális pillanata. Ezt fokozza aztán a második és a harmadik felvonásban, amikor Sipos esküvője napján csalódottságában pálinkát iszik, botrányt csinál, és felfordítja a világot, mert neki most igenis kilyukadt a szíve, és folyik, mint a lyukas fazék. Aztán ahogy másnap, a bíróságon Sipos vállára hajtja a fejét, és nagy boldogan elsétál vele – a rongyos kis muskátliból pompázatos nő lesz, aki elérte célját, és maga mellett tudhatja rajongva szeretett párját. Érzékeny, szenvedélyes alakítás. Egy lehetetlen szerelem megható története, amelyet Domján Edit (és a szintén érzékeny alakítást nyújtó Agárdi Gábor) tesz maradandó értékűvé.

„Minden kornak megvan a maga emblematikus Irmája” – mondta az első felvonást követően a jelenből Mácsai Pál, az Örkény Színház mai Üvegcipőjének rendezője. Ő Hámori Gabriellára osztotta a szerepet, aki ugyancsak kivételes élményhez juttatja nézőit. Domján Edit a hatvanas évek Irmája volt, de hogy az előadás színházi kuriózummá válhatott és ma is ugyanúgy hat, mint annak idején, ahhoz az ő sugárzó egyénisége, bő fénynyel áradó tehetsége kellett.

És hogy az emlékezés teljes legyen, még egy Domján Edit-ajándék a múltból: A szívemmel látlak címmel húsz népszerű sanzont jelentetett meg nemrég a Hungaroton Classic. Básti Lajos, Bilicsi Tivadar, Darvas Iván, Ferrari Violetta, Latinovits Zoltán, Márkus László, Páger Antal, Mensáros László, Mezei Mária, Ruttkai Éva és Törőcsik Mari mellett két dallal (Fátyolos a szemed, Köszönet mindenért) Domján Edit is megszólal. Fohász és könyörgés, kiáltás és néma sikoly a két dal, van benne remény és ígéret, simogatás és reszketés, rajongás és szerelmes köszönet, bánat és megnyugvás. Nem született még egy ember, aki így tud énekelni, magányt, végső elkeseredettséget, kínt és fájdalmat szavakká formálni, dalba sírni.

Énekel a lemezen Tolnay Klári is, aki a Madách Színházban közvetlen kollégája volt Domján Editnek. Ő mesélte sok-sok évvel ezelőtt:

„Mentem valahova elég rosszkedvűen, pocsék idő is volt, szürkeség ült a városon, és egyszer csak látom, hogy Edit jön velem szemben. Fekete kabát volt rajta, boa, és ahogy ott libbent, szinte felragyogott minden. Fény öntötte el ezt a fáradt, unalmas körutat. Edit, szóltam neki elbűvölten, te olyan gyönyörű vagy! Ő megállt, pajkosan rám nézett, a kabátját egy gyors mozdulattal széttárta: és olyan magányos, mint a kisujjam! – csicseregte a maga huncut, rezignált mosolyával, és már libbent is tovább, eltűnve az emberáradatban. Én percekig ott álltam, és bámultam utána, mint akit megbabonáztak…”

Mint akit megbabonáztak.

Irma szerepében és a dalokban megszólaló Domján Edit is ilyen. Megbabonázza az embert.

De nem egy percre – egy életre.