Fellinger Károly: Fészek az égen

Fellinger Károly a Próbaút című nemzedéki antológiában rövid, titokzatos, enigmatikus versekkel jelentkezett, egy Pilinszky János, Paul Celan, Vladimír Holan... felől építkező költészetmodell igézetében. Fészek az égen című verseskötetének darabjai már ilyen igényről nem árulkodnak. Sőt. A probléma az, hogy semmi meglepetés nincs ebben a kötetben, ráadásul annyira gyenge utánzata próbál lenni valami értékesebbnek, hogy az szinte tét nélkülivé teszi az olvasást. Miért ez a ragaszkodás például a beszélt magyar köznyelvből már kikopott, archaikus-nyelvjárási kifejezések iránt? Fellinger versei tele vannak „reád”-dal, „nékem”-mel. Miért a kínos ragaszkodás a félrímekhez és a páros rímekhez? Nem attól lesz vers a versből, ha a sorvégek rímelnek. A rímes klapanciák szinte kínossá teszik a kötet több szövegét. Legfőbb „mondanivalója” pedig nem más, mint az eleve elrendeltség, sorsszerűség közhelyének unos-untalan kinyilvánítása: „és fejemre hullott a hold / nagyot koppant a szegényke / ami ma történik velem / meg van az írva előre.” Vagy: „s hogy mindenkinek / előre meg vagyon írva a sorsa / s csak úgy lehet változtatni rajt / ha hiszünk benne / – és elfogadjuk azt”. Ez utóbbi gondolat ráadásul olyan paradoxon, amelyre nem reagál a szöveg: eszerint ha elfogadjuk az előre megírt sorsot, akkor tudunk változtatni rajta – de akkor hogyan van előre megírva? Vigyázva kéne bánni a Teremtő, Úr, Isten kifejezésekkel is: ha unos-untalan versbe íródik, hiteltelenné válik a Teremtőre való hivatkozás. Főleg akkor, ha közhelyes szövegbe helyezi el, csupán azért, hogy általa erősítse az amúgy semmitmondó sorokat: „lelkiismeretem / templomába / az Úrnak is / mezítláb kell / belépnie”. Hasonló semmitmondó kijelentések szövik át az egész kötetet. Az „Őrzője vagyok a labirintusnak”, az „örökös honfoglalás”, „Ifjúságom vándormadara” olyan, elhasznált szókapcsolatok, amelyek problémátlan beemelése a mai versekbe megint csak hiteltelenné és nevetségessé teszik azokat – ugyan miféle labirintusok őrzője lehet a lírai alany? „Nagy”, átvitt értelmű kifejezéseket használ fel, de ezek a kiüresedett szavak önmagukban már semmit sem jelentenek, pontosabban túl sokat, túlságosan is elhasználódtak. Aki nem vet számot a költői hagyomány természetével, hogy bizonyos fogalmak kikopnak a túlzott használat során, hogy nem lehet úgy írni, mint tették azt száz, kétszáz évvel ezelőtt, az magának a költészetnek a működését nem érti meg: „rohantam hozzád / mint tengerhez a folyó / vágyaim akár a só / rendre kicsapódtak benned” – mintha egy emlékkönyvben olvasnánk. Kétségesek a népdalszerű feldolgozások is, a mai életnek egyetlen mozzanata sem társul hozzájuk. Az meg aztán egyenesen komikus, ahogy A walesi bárdokra utal: „Kis-Duna partján öreg akácfa, / reá szegezve a három kereszt, / három legényke fulladt a vízbe, / Kis-Duna, Kis-Duna, te tetted ezt.” A 19. századi költészet horizontján semmivel sem halad túl ez a vers, kb. százötven éves késésben van. Célja, eszményképe valammiféle ódivatú, elmaradott „tiszta vers”. De akkor miért a sok, akaratlan önparódia: „homokozó az én lelkem, / homokvárra benne leltem” – ugye nem a homoszexualitásra utal? Vagy: „kicsi vagyok még / ha kell bilire állok / hogy elérjem a lányt / hogy megpuszilhassam / azt akit kijelölt nékem / múzsámul / az Isten”. Ezt inkább nem is kommentálom... Miért a közhely? „A valóság olyan / akár a gólyamadár”. Vagy: „a remény hal meg utoljára”. Miért a képzavar: „a halszájú reménység / meg kilépve barlangjából / mindjárt a fenekére esett” Ha a reménység halszájú, halszerű élőlény, akkor nem tud kilépni, még inkább fenekére esni, hiszen a halnak nincs feneke. Miért komikus? Például: „az embertelen körülmények között / botorkáló szél” – szegény szél, „aki” embertelen körülmények között botorkál! Nem éppen a szél teremt(het) embertelen körülményeket?

Találtam viszont Fellinger Károly kötetében egy kijelentést, amely tökéletesen megállja a helyét önmagára vonatkoztatva: „(mint ceruzával / betűit az elsőosztályos / gyermek // úgy írom/ e verset)” De akkor miért könyvben kell kiadni?

Németh Zoltán kritikai rovata