„Ez elment vadászni...”

JUHÁSZ KATALIN

Mivel még nem jártam a nyárasdi termálfürdőben, megkérdeztem a buszsofőrt, hol szálljak le, „alsón”, vagy „felsőn”. A fiatalember először Nyárasd-felsőt javasolta, aztán, mivel én voltam az egyetlen utas, gálánsan jobbra fordult és elvitt egészen a fürdőig. Mivel ilyesmi még sosem történt velem, kedvező előjelnek tekintettem ezt a csodás megérkezést.

A „zöldmezős” színpadon javában folyt a próba, a színészek és táncosok rövidnadrágban, pólóban ropták, a szarvasi Cervinus Teátrum igazgatója, Csaszvan András szalmakalapban ejtőzött az árnyékban. A Csodaszarvas projekt az ő ötlete volt, mivel a történelmi Magyarország közepén fekvő település eredeti neve Szarvashalma, és a néphagyomány mellett több kutató is Géza fejedelem bázisának tartja ezt a helyet. A magyarok eredetmondáját az írók közül sokan feldolgozták, a két legemlékezetesebb vizuális megjelenítés a Novák Ferenc-féle táncjáték és Jankovics Marcell monumentális rajzfilmje. A szarvasiak mindkét verziótól különbözni akartak.

A musical kockázatos műfaj, főleg, ha a történet olyan „szent tehén”, mint nálunk a Csodaszarvas-monda. De mivel a monda nevében hordja a folyamatos változást, azt, hogy a századokon át „szájrul szájra” öröklődő történet mesélői mindig beleszőtték saját gondolataikat, tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, hogy korunk krónikása, Belinszki Zoltán író is ezt teszi. Egészen mai kérdéseket tesz fel. Például, hogy ki irányít egy párkapcsolatban, a nő vagy a férfi. Mikor engedjük el gyermekeink kezét, hogy önállóan boldoguljanak a világban? Itt élnünk-halnunk kell, vagy tovább vándoroljunk a jobb lehetőségek reményében? Kiben bízhatunk, és hogyan ismerjük fel a minket átejteni készülőket? A megfontoltság vagy a merészség vezet eredményre?

Jó zene

Már a próbán feltűnt, menynyire jók a dalok. Gulyás Levente zeneszerző szerencsére nem a hagyományos musicalstílus követője, annál sokkal szélesebb a látóköre, talán mert néptáncos múlttal is büszkélkedhet. A dalok közelebb állnak a szellős, friss, szabadon szárnyaló világzenéhez, mint a magyar rock veretes produktumaihoz. Fülbemászók, ugyanakkor igyényesek és újszerűek. A műfaj hagyományainak megfelelően minden főbb szereplő kapott egy-egy saját dalt, és a nyolc közül csupán kettő tűnt számomra kissé unalmasnak. A kórusok és a táncjelenetek alatt szóló zenét is kifejezetetten izgalmasnak tartom, pedig bevallom, nálam jobban kevesen utálják a musicalt. Idejétmúlt és hazug műfajnak tartom, olcsó népszórakoztatásnak, biztos bevételre hajtó színházak mentsvárának. Nyárasdon azonban végig azt éreztem, hogy a szerzőknek mondanivalójuk van ezzel a művel, és a zene, a tánc, azaz a körítés csak eszköz eme „üzenet” célba juttatásához.

Érdekes történet

A Csodaszarvas-mondát mindenki ismeri, aki magyar iskolába járt, úgyhogy hadd ne meséljem el a sztorit. Belinszki Zoltán egyetemes emberi problémákat, mai szituációkat kereshetett benne, és meg is találta őket. A fivérek ma is rivalizálnak egymással, a fiatal lányok ma is a férjhez menésről álmodoznak, az anyák ma is féltik gyermekeiket a nagybetűs élettől, az apák pedig minél előbb kilöknék őket a sűrűbe.

A vadászat itt szimbólummá nemesedik. Asszonyszerzés, hazaszerzés, tapasztalatszerzés. Ajanduk, a sámán vadászatértelmezése számomra az előadás legelgondolkodtatóbb része. „A vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez. Megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez. A vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását. Olyan etikai értékeket fejleszt ki benne, amelyek nélkül a vadászat csupán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna.”

Másnap tudtam meg, hogy ezt a monológot nem is Belinszki írta, hanem az Ajandok sámánt alakító Benkő Géza, aki egyébként az előadás „sztárjának” bizonyult, legalábbis ő kapta a legnagyobb tapsot.

Hús-vér karakterek

Hunor és Magor (Boronyák Gergely és Polák Ferenc) két ízig-vérig mai srác. Nincs bennük semmi „elemeltség”, nem is szuperhősök. Ugyanúgy civódnak, versengnek, mint egy átlagos testvérpár. A kisebbik bizonyítani akar, hogy kitörhessen bátyja árnyékából. A báty pedig tudja, hogy neki kell fékeznie a forró fejű „gyereket”. Összevesznek, majd egy veszélyes kaland hatására kibékülnek, mert rájönnek, hogy csak együtt boldogulhatnak. Enéh, az anya (Dósa Zsuzsa) főleg a kisebbet félti, és bele kell nyugodnia, hogy a férfivá érés azt jelenti, a fiúk új hazát találnak maguknak, ahol letelepednek, családot alapítanak, és ő többé sosem látja őket.

Akár hiszik, akár nem, a történetben sok a humor. Erről két vicces fazon gondoskodik: a már említett Ajandok, valamint Bese, a másik sámán (Maróti Attila), aki az elején gonosznak tűnik, végül azonban szerethetővé válik. A szerző olyan bátor húzásokat is megenged magának, mint a szóviccek gyakori elsütése, ami inkább kabaréba való, itt mégsem zavaró.

A rendezés ötletes és ízléses. Varga Viktor csak azt használja a zenés műfaj hagyományaiból, ami ma is működik. Kerüli a széles gesztusokat, a szájbarágós megoldásokat, a szpartakiádszerű táncjeleneteket (a néptánc alapú koreográfia Juhász Zsolt munkája). Hatvan szereplőt mozgat úgy, hogy senki sem tűnik feleslegesnek. A Duna Művészegyüttes táncosai itt-ott kisebb színészi feladatokat is kapnak, amitől az előadás még hitelesebb.

Úgy tűnik, egy kis, vidéki színházban született meg eredetmondánk harmadik legfontosabb, legértékesebb vizuális feldolgozása. Ezek után már csak a marketingen múlik, mekkora karriert fut be ez az előadás. Nyárasdon mindenesetre sikert aratott, és ezernél is több nézőt vonzott szombat este, a dunaszerdahelyi DAC-meccs és az egyik közeli faluban zajló fesztivál ellenére.