Értelmiségünk ma. És holnap?

Merthogy üdvös volna tisztázni: a szlovákiai magyar közösség egyrészt milyen tudásörökséggel vágott neki a rendszerváltásnak, illetve azóta milyennek mutatkozik a kreativitása és tanulási képessége/készsége; másrészt a rendszerváltás után másfél évtizeddel miként értékelhető az értelmiség szerepe, tekintélye, felelősségvállalása, önismerete. Vajon miért az elbizonytalanodás, a frusztráció; van-e dialógus a különböző szakterületek művelői között; saját intézményeink fenntartása érdekében akad-e bennünk kellő hajlandóság az önkéntes közteherviselésre; van-e bennünk elegendő akarat és erő a magyar kultúra szlovákiai hagyományainak felmutatására, megóvására, átörökítésére, jeles személyiségeink emlékének öregbítésére; mit ért(ett)ünk meg a civil szférának Európa boldogabb tájain már régóta ismert működéséből? Az eleinte kissé parttalanul csapongó csevely vége felé, konklúzióként, arra a megállapításra jutottunk, hogy normális esetben a politika ritkán szokta szisztematikusan kérdezni az értelmiségieket, ők viszont annál sűrűbben kérdeznek. Élőben, egyenesben. És még gyakrabban tesznek is! Magyarán szólva: saját magunkat kellene rendbehozni, mert sem a szlovákság, tehát az országban élő többségi nemzet, sem az Európa Unió nem fog bennünket rendbe vágni. Már ma is, de holnap még inkább csakis az nyit majd számunkra perspektívát, ha kilépünk a köldöknézés szemléletvilágából.

A szépen terített asztal mellett ennyiben maradtunk.

Nem titok, ott és akkor kapott konkrétabb kontúrokat az a már tavaly óta körvonalazódó ötlet, miszerint a hazai magyar értelmiség egykori lévai, később csölösztői, majd ipolysági találkozóinak hagyományait ébresztgetve újra találkozni kellene, hogy egy „nagycsoportos” foglalkozás keretében kicövekeljük a rákövetkező „kiscsoportos” értelmiségi találkozók részletesebben is megbeszélendő, főképpen azonban ELVÉGZENDŐ teendőit. Akár a politikusokat sem kihagyva mindebből. Elvégre ő is emberből, nota bene szlovákiai magyarból van, így hát nemcsak magas tisztséget betöltő Valakiként, hanem, értelemszerűen, „csak” értelmiségiként is kezelendő. Méghozzá olyan értelmiségiként, aki elismeri, hogy a gleichsaltolt szellemi kínálatot megelőzendő, nincs fontosabb vélemény – másvalaki vélekedésénél. Egy ilyen alapszituációban ugyanis az is megbeszélhető, hogy napjainkban már nincs szükség személyes bátorságból építkező „kritikai értelmiségre”, hanem sokkal inkább az értelmiség kritikai szerepére. Mert nincs az a politikai (érdek)képviselet – elegánsabb helyzetben kormányzati hatalom –, amely megengedhetné magának, hogy hosszú távon ne folytasson permanens párbeszédet mindazokkal, akiknek természetes társadalmi szerepéből adódóan sajátjuk, hogy (rá)kérdezzenek, beszéljenek, alkalmasint kritizáljanak.

Mert téma és probléma, aggály és kérdés tucatjával akad. Például: van-e különbség a szlovákiai magyar és a szlovák értelmiségi között, s ha van, az miben nyilvánul meg? Ki és mit tart fontosnak a közéletben, illetve a politikában? Hogyan értékeli a mečiarizmus 1998-as bukását követő két kormányzat, s ezen belül az MKP politikusainak tevékenységét; miként látja a szlovákiai magyarság közösségi megmaradásának esélyeit az egységesülő Európában, illetve a globalizálódó világban? Hogyan hasznosíthatná az eddigieknél célirányosabban, összefogottabban a szlovákiai magyarság azt a szellemi energiát s tőkét, amelyet az értelmiségünk nagyobb hányadát kitevő reál képesítésű szakemberek halmoztak fel? A Komáromban létesült egyetem mennyire tudja segíteni szellemi megújulásunkat, emberi összetartásunkat és közösségi összefogásunkat? Szlovákiai magyarokként van-e nemzeti(ségi) stratégiánk, vagy jobbára csak a darvadozás, a sebnyalogatás és a felkészületlenség háromszögében tipródunk? Tudunk-e érvekkel felvértezetten párbeszédet kezdeni arról, milyen lesz a helyzetünk és a szerepünk a május elsején kitárulkozó uniós Európában? Kitaláljuk önmagunkat, vagy végigalusszuk ezt a történelmi változást?

Beszéljük hát meg! A közösségi gondolkodáshoz vezető út járható ösvényeit keresve. Eközben a könnyűt tegyük meg úgy, mintha nehéz, a nehezet, mintha könnyű volna.