Elveszett támaszok

Josh Mond amerikai rendező filmje kemény lecke az életről. Igazából nem segít – talán csak erősíteni tud –, mert semmilyen lecke (a James White-ról szóló fikciós történet) sem képes megtanítani arra, milyen módon viseljük az olyan életszituációt, állapot, amilyenről ez a film odatesz egy kőkemény példát.

Mostanáig hittem, hogy nem lehet felülmúlni, felülteljesíteni a filmes ábrázolásnak azt az erősen naturális módját, amit Michael Hanekétől ismertünk meg Szerelem című, 2012-es drámájában. Haneke Oscar-díjas opusának témája a házastársi ragaszkodás, az elfogadás, a kiállás a társ mellett a végsőkig, minden körülmények között. Akkor is, amikor a másik magatehetetlenné válik, és ápolásra szorul. Hittem egészen mostanáig, hogy mozgóképes eszközökkel nem lehet a Szerelemben látottaknál kitárulkozóbban nyomon követni fizikai leépülésünket, kilépésüket porhüvelyünkből, vagyis végső távozásunkat. A filmes alkotók azonban, úgy tűnik, tudnak újabbat és újabbat mondani-mutatni arról a „küszöbről”, amely átvezet bennünket a létből a nemlétbe. Bizonyítéka ennek a James White, amely a tavalyi Sundance fesztiválon közönségdíjat nyert. Nálunk mostantól látható a filmklubok műsorán.

Josh Mond kíméletlen, nyers mozgóképe a New Yorkban élő huszonéves James White-ot (Christopher Abbott) állítja középpontba, aki alól kicsúszott a talaj. Önpusztító életet él, iszik, drogozik, sehova sem tart, nem képes magáról gondoskodni, édesanyja (Cynthia Nixon) támogatja anyagilag. Apja halála után erőt vesz magán, és megpróbál elszakadni édesanyjától. Már-már úgy tűnik, sínre kerül, ám az anya rákos lesz, és egyetlen támasza a fia marad. Josh Mond azt ábrázolja, hogy a fiú miként próbál meg helytállni ebben a helyzetben. Ehhez a film a szenvedés, a fájdalom elviselésének, átélésének, a méltóság elvesztésének, a betegség elhatalmasodásának egyre súlyosabb stációiba, majd egészen a haláltusáig vezet el. Lélekfacsaró és nyers tálalásban, amihez a színészek is hozzájárulnak, különösen a Szex és New Yorkból megismert Cynthia Nixon remek és árnyalt alakítása.

A feltáró képi ábrázolás a film erőssége. Erdély Mátyás (ő a Saul fia operatőre) finom érzékkel vezeti a kamerát úgy – mindvégig egészen közel tartva a szereplőkhöz –, hogy még elviselhető legyen az „élőben közvetített” távozás.