Elment, és mégis itt maradt

Első filmjével, a Hőséggel ötven évvel ezelőtt Larisza Sepityko, a szovjet új hullám eredeti tehetségű rendezőnője díjat nyert Karlovy Varyban. A világ legjelentősebb feszti-váljai – 36 évvel Sepityko tragikus halála után – most retrospektív sorozatban mutatják be ma is érvényes, nagy horderejű alkotásait.

Huszonöt éves volt csupán az ukrán származású rendezőnő, amikor Csingiz Ajtmatov Hőség című könyvéből készült „traktoros” filmjével debütált, érzékenyen megmutatva egy tiszta, világra csodálkozó lány első lépéseit az életben – a könyörtelen kirgiz sztyeppén. Két évvel később készült munkája, a Szárnyak egy szakmunkásképző igazgatónőjének életébe enged betekintést. Nagyezsda Petruhina a háborús években pilóta volt, szerelmét elvesztette, ideáljai elavultak, emberi kapcsolataiban sorra kudarcot vall, pedagógusként igazságtalan, fogadott lánya elfordult tőle. A visszaemlékezés költészete a film, a jelen drámaivá tételével, a lélektani realizmus orosz hagyományaira építve. Az 1971-ben készült Te és én egy házasság válságának felkavaró története. Öt év elteltével született meg a Kálvária, amely nemcsak új témát – új filmes eszközöket is jelentett Sepityko pályáján. A Vaszilij Bikov novellája alapján készült mű 1942 telét idézi meg Belorussziában, amikor egy partizán és egy tiszt élelemszerző útra indulnak, s miután elfogják őket, kínzások és vallatások során ismerjük meg valós énjüket. A háború minden borzalmát férfiakat megszégyenítő erővel bemutató Larisza Sepityko, a Dovzsenko-féle iskola jeles növendéke Aranymedvét nyer az 1977-es berlini fesztiválon, s ezzel egy csapásra Andrej Tarkovszkijjal együtt emlegetik a világban. Párizsban a Filmrendezők Nemzetközi Szövetségébe is beválasztják, bár a szó szoros értelmében sosem volt „nőies rendező”. Egészen másfajta filmeket készít, mint a francia Agnes Varda, a cseh Věra Chytilová vagy akár Mészáros Márta. A szovjet hatalom első éveiről Andrej Platonov prózája nyomán Nagyfeszültség címmel forgatott filmet, amely húsz évig állt a trezorban. Hatodik filmjét Valentyin Raszputyin Búcsú Matyorától című kisregénye alapján kezdett el forgatni, ám végzetes autóbalesete miatt már a férje, Elem Klimov (Agónia, Jöjj és lásd!) fejezett be. A világhírű rendezőpáros fiának, Anton Klimovnak csupán halvány emlékei vannak édesanyjáról, hiszen hatéves volt, amikor Sepityko egy éjszakai forgatásról hazafelé tartva, a stábkocsiban ülve életét vesztette. Elem Klimov hetvenéves korában, 2003-ban hunyt el.

„Anyámat mindenki bátor, erőskezű, megalkuvást nem ismerő rendezőnek tünteti fel, aki a legkeményebb helyzetekből is férfias kitartással került ki – emlékezik Anton Klimov. – Ez a klisé már elválaszthatatlan a nevétől, de van benne valami, hiszen a filmjei annyira maszkulin, olyan brutális alkotások, mintha nem is ő rendezte volna őket. A történetek középpontjában mindig egy hatalmas konfliktus áll, a szereplők között óriási a feszültség, és nemcsak egymással, önmagukkal is meg kell küzdeniük. Megnyugvást, felszabadultságot még a történetek végén sem érzünk. Amikor a Kálváriát forgatták, és a színészek csonttá fagytak a szörnyű hidegben, anyám, ahelyett, hogy leállította volna az egészet, rájuk feküdt a hóban, hogy a saját testével melegítse őket. De a színészek is annyira a hatása alá kerültek, hogy eszükbe sem jutott szünetet vagy forró kávét kérni. Anyám megszállottsága valósággal rájuk ragadt.”

A Kálvária világsikere Hollywood kapuját is megnyitotta Larisza Sepityko előtt, s bár egyetlen filmje sem a szovjet rendszert éltette, a Moszfilm vezérkara kiengedte Amerikába. „Hónapokig nem is láttam őt – emlékezik Anton Klimov –, de miután hazajött, mindent pótolni akart. Közvetlenül a halála előtt, amikor a Matyorára készült, több időt töltött velem. Hatéves voltam, amikor a stábkocsi sofőrje nem vette észre a közeledő vonatot, és belerohant a szerelvénybe. Anyámat többé nem láthattam. Ma már inkább csak arra emlékszem, hogy angolul tanít, vagy hogy Simon és Garfunkel egyik dalát énekli nekem. Filmjeit szerte a világon gyakrabban vetítik, mint Oroszországban. Ha a bulvársajtó nem foglalkozna tragikus sorsával, a mai fiatalok azt sem tudnák, hogy valaha élt és alkotott egy Larisza Sepityko nevű rendező. Ha élne, szerintem ma is ugyanolyan erős társadalomkritikával átitatott filmeket készítene, mint régen. Nem hódolna be a szponzoroknak, abban is biztos vagyok. Pusztán a pénzért egyetlenegyszer vállalt el munkát. A televízió számára rendezett egy musicalt Az éjszaka 13. órája címmel. Szörnyűséges anyagi helyzete kényszerítette rá, hogy elvállalja. 1969-ben történt, három évvel a Szárnyak után. Ez volt az első és egyben az utolsó művészi megalkuvása. Soha többé nem tett ilyet.”