Elhunyt Kányádi Sándor költő

Életének 90. évében meghalt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze.

„A magyarországi líra vendégmunkása vagyok” – mondta magáról az erdélyi költő, aki szinte az utolsó pillanatig fáradhatatlanul járta az iskolákat, könyvtárakat, művelődési házakat, akit a legtöbb Kárpát-medencében élő, magyar anyanyelvű ember ismer, és az irodalomkritika is méltán elismer.

Kányádi Sándor 1929-ben született a Hargita megyei Nagygalambfalván, amely igazi mesevilág volt számára. „Harmadikos koromig úgy hittem, hogy a bibliai szent történések mind a környékünkön, Nagygalambfalván játszódtak le. A falum határában álló hegyet Sinai-hegynek hívják, írni-olvasni pedig Mózestől tanultam. Bartos Mózes bácsi mutatta, hogy kell a törött cseréppel a kőtáblára róni a betűket”– írja visszaemlékezéseiben.

A sors keze

Édesanyját, a falusi színjátszókör primadonnáját már 11 évesen elveszíti. Földműves apja őt is gazdálkodónak szánja, de egy betegség miatt más sors vár rá. „Ott feküdtem az orvosnál, hallom, hogy apámmal arról diskurálnak: ez a gyerek fizikai munkát nem végezhet, de ha van esze, adják kollégiumba.” Így kerül Székelyudvarhelyre, előbb a református kollégiumba, majd a Római Katolikus Főgimnáziumba; végül a román tannyelvű villamosipari középiskolában érettségizik.

Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, ő közölte az első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban 1950-ben. Őt azonban kezdetben a színészi pálya vonzza, a kolozsvári Színművészeti Főiskolára jelentkezik. Fél év után megy át a Bolyai Tudományegyetemre, ahol magyar irodalom szakos tanári diplomát szerez. „Botfülű vagyok. Erre egyébként magamtól rájöttem. Illyés Gyula bácsi azt mondta, ne keseredjek el, Petőfi is az volt, azért hagyta ott a színi pályát. Aztán egész jó költő lett belőle. Meglehet, azért írok dallamos verseket, mert ezzel kompenzálok.”

Az Utunk és a Dolgozó Nő szerkesztősége után, 1960-tól nyugdíjazásáig, 1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt, miközben sorra jelentek meg verskötetei.

A zsarnokság ellen

Gyermekeknek szóló verseskötetei mellett drámai hangú versekben adott számot arról, hogy a bukaresti zsarnokság milyen nyomasztó súllyal nehezedett az erdélyi magyar életre és kultúrára (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban). Emiatt a rendszerváltásig folyamatos állambiztonsági megfigyelés alatt állt, évtizedeken át ugyanaz az ügynök jelentett róla. 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, de nem kapott útlevelet, ezért tiltakozásul kilépett a Romániai Írószövetségből.

Az 1989-es politikai változások után nemcsak a múlttal vetett számot, hanem keserű iróniával arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság továbbra is ott él a társadalomban, az emberek tudatának legmélyén (Kuplé a vörös villamosról).

A gyerekek nyelvén

Az átkosban sokak számára menekülés volt a gyerekirodalom, ő viszont mindig is úgy gondolta, hogy gyerekverset írni ugyanolyan költői munka, mint az asztalkészítés, ott sincsenek felnőtt- meg gyerekasztalgyártók. „Sőt a mi vidékünkön a gyerekeknek készülő asztalt még szebbre is faragják! Szerintem nincs kicsiknek meg nagyoknak szóló vers; csak vers van és nem vers.”

Keveseknek adatik meg, hogy még életükben érettségi tételként szerepeljenek és dolgozatokat írjanak munkásságáról. Erről így vallott: „A vers olyan, mint a lábbeli, mindenki a maga lelki lúdtalpa szerint taposhatja. Az meg úgyis csak egy költő halála után derül ki teljes bizonysággal, tényleg az volt-e, aminek hitték őt életében, és aminek ő is olykor hitte magát. Szerencsés vagyok, mert a vers rövidebb, mint a regény, azt szívesebben olvassák. De kértek már arra is, hogy Arany Jánost szerettessem meg a gyerekekkel, mert ha egy mai gyereknek azt mondom, hogy Ég a napmelegtől – kiröhögnek. Bizonyos szavakat már nem ismernek; ha viszont elmagyarázom, mit jelentenek, felkiáltanak: tök király! Vagy inkább: tök sirály!”

Több fióknyi elismerés

Kányádi Sándor 1993-ban kapta meg a Kossuth-díjat, 2004-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal. Az érdemrend nagykeresztjét 2009-ben ítélték neki, de ezek mellett több tucat egyéb díjjal tüntették ki hazájában és Magyarországon egyaránt. 2014-ben a Nemzet Művésze lett, 2017-ben, élete utolsó nagy elismeréseként Prima Primissima-díjat kapott. Díjaival sosem kérkedett, okleveleit nem a falon, hanem fiókokban tartotta, és volt olyan elismerés is, amit visszautasított. „Funartól nem kellett a kolozsvári díszpolgárság. Viszont ami manapság e téren megy, azt nyegleségnek tartom. Kérdezgettek, elfogadom-e Gyurcsányéktól a Táncsics-díjat, idén meg a nagykeresztet, meg hogy kezet fogok-e a miniszterelnökkel. Mondom: Magyarország törvényes kormányfője, miért nem váltjátok le, ha annyira zavar?”– mesélte 80 évesen egy interjúban.

A Kaláka „házi szerzője”

„Nagyon fontos szerepet játszott a Kaláka együttes életében, szinte nincs nap, hogy ne játszanánk valahol megzenésített verseiből” – mondta Gryllus Dániel, a zenekar vezetője az MTI-nek atyai jóbarátjára, Kányádi Sándorra emlékezve. Három olyan lemez is született, amelyen a Kaláka zenéjével kizárólag Kányádi-versek hallhatók: az első 2004-ben a Hangzó Helikon-sorozat induló kiadványa, a költő 75. születésnapjára időzített album volt, ezt követte négy évvel később a Fehéringes versek a felnőtteknek szóló költemények megzenésítéseivel, majd 2009-ben újabb Kaláka-Kányádi-lemez, ezúttal a gyerekeknek.

„Nagyon betalált nekünk, közel áll a szívünkhöz a költészete, akár a latinos, akár a gyerekeknek írt verseit énekeljük, akár a Vannak vidékek ciklusát” – mondta Gryllus Dániel, majd hozzátette: a magyar költészet hegyvonulatának gerincét Balassi, Csokonai, Petőfi, Kosztolányi, József Attila mellett Kányádi versei is alkotják.