Egyszerre több érzékre hatni

Budapest. A Nagymező utcában működik egy szalon, amely egyszerre zárt és nyitott. Ifjabb Bér Rudolf festőművész alkot és él itt a családjával, miközben negyedévente megnyitja lakását a nagy-közönség előtt. A Rudino Art Show viszonylag gyorsan vált a magyar főváros meghatározó független művészeti pontjává.

Az impozáns házat eleve úgy építtette Ernst Lajos műgyűjtő és mecénás 1912-ben, hogy a legfelső emeleten két műteremlakást kapjon benne két pártfogoltja, Zádor István és Fényes Adolf. Zádort, a 20. század első felének kiemelkedő portréfestőjét Bér Rudolf Munkácsy-díjas festőművész, házigazdánk édesapja követte a különleges atmoszférájú lakásban.

„A szalon ötlete úgy jött, hogy tanakodtunk a barátaimmal, hol állítsuk ki a műveinket, mivel sok kis galéria megszűnt, és sajnos a kiemelt helyek sem jöhettek szóba. Ezzel egyidejűleg egy Berlinben élő zenész barátom felvetette, hogy hiszen itt lakom a város közepén, miért ne rendezhetnék kiállításokat a saját műtermemben – meséli ifjabb Bér Rudolf. – Én viszont kicsit ódzkodom a statikus kiállításmegnyitóktól. Nálunk fél éven át nyitva vannak az ablakok, és a közeli konzervatóriumból egész nap áthallatszik a zene. Ezért arra gondoltam, legyen megnyitó helyett olyan zene, amit munka közben is szívesen hallgatok. Az első alkalommal zeneakadémiai végzősök játszottak, volt egy indonéz táncos, egy színész barátom pedig jelezte, hogy fellépés helyett inkább főzne valamit. Szóval házibuli-jellegű lett az este, és a továbbiakban is spontán alakult ki a program. Egyszer például beszélgettem Ónodi Eszterrel, és említettem neki a szalont, mire azonnal felajánlotta, hogy elhozzák ide a megzenésített Shakespeare-szonett-estjüket, amelyet Senával, az Irie Maffia énekesnőjével közösen csináltak. Szerettük volna elhívni Nádasdy Ádámot is, mint Shakespeare-fordítót, de aznap épp nem ért rá. Viszont jelezte, hogy Dante Isteni színjátékának újrafordítása kapcsán szívesen eljönne. Ebből végül két est is kerekedett. Mostanra elmondhatom, hogy Kulka Jánostól Váczi Eszterig az ország legjobb színészei, irodalmárai és zenészei fordultak meg nálunk. Legutóbb Hámori Gabriellával közösen mutattunk be egy monodrámát, amely alatt én folyamatosan festettem. Szóval igyekszünk egyszerre több érzékszervre is hatni, hogy egymást erősítsék a különböző művészeti ágak. A képző-művészeknek nagyon tetszik ez a légkör, senkit sem kell sokáig győzködni, hogy nálam mutassa meg a munkáit a közönségnek.”

A szalonnak hamar híre ment, ifjabb Bér Rudolf becslése szerint 90–150 ember fordul meg otthonában egy-egy esten. A „pesti Broadway” színházaiban játszó színészek közül páran előadás előtt ugranak fel, mások előadás után, szóval nagy a jövés-menés, és folyik az eszmecsere. „Ez a hely intimebb, mint egy kávézó, és olyan emberek tudnak itt találkozni, akik amúgy talán soha az életben nem futnának össze, mert más-más művészeti ágban tevékenykednek, vagy mert egyikük a színpadon áll, másikuk a nézőtéren ül. Az est fellépői később nézőként figyelik a következő produkciót, ezért olyan a hangulat, mint egy falak közötti művésztelepen”.

A tágas lakás a hétköznapokon is galériaként hat, a család tagjainak alkotásai borítják a falakat. Házigazdánk már a negyedik generáció a művészdinasztiában. Azt mondja, meghatározó élmény volt számára egy térben dolgozni az édesapjával, aki nyolcvan évet élt, és a családi kapocs mellett igazi mester-tanítvány viszony volt köztük. A lakásban gyakran megfordultak az édesapa barátai, köztük elismert írók, gondolkodók, akik szellemi alapot adtak a művészet iránt érdeklődő fiúnak.

„Én figuratív művészetben gondolkodom, a valóságfestészet áll hozzám közel, ami persze nem hiperrealizmust jelent, sok az elnagyolt részlet a képeimen. Folyamatosan hat rám a környezet, ahol élek, bár igyekszem minél többet utazni, például nagy szerelmese vagyok a vizeknek, és Olaszországhoz is erős szálakkal kötődöm. A nevelőmamám olasz volt, ezért gyermekkoromban olaszul beszéltünk otthon. ENSZ-diplomataként dolgozott Bécsben, úgyhogy a Budapest–Bécs–Velence háromszögben otthon érzem magam. Drámai típus vagyok, talán azért is, mert korán elveszítettem az édesanyámat. Foglalkoztat a közélet, mindenre reagálok, ami körülvesz, és nemcsak látni szeretek, hanem láttatni is. Társadalmi témák is megjelennek a képeimen, például igyekszem felhívni a figyelmet a nők, az anyák elleni erőszakra, az őket érő jogsértésekre.”

A művész képeit nézegetve feltűnik az olasz hatás, főleg az élénk kékek, a mediterrán színvilág, amely gyakran izgalmas kontrasztban van a témával. Bármennyire közhelyesen hangzik is, egy festő szemének szüksége van a harmóniára. Ifjabb Bér Rudolf ezt akkor tapasztalta meg először személyesen, amikor több hetes velencei tartózkodás után stoppolt haza Budapestre, és a Moszkva téren tették ki a kocsiból. „Csak álltam a villamosmegállóban, és szó szerint megfájdult a fejem a vizuális sokkhatás következtében. Talán nem kell ecsetelnem, milyen irtózatosan ronda volt az a tér. Velencében az ember már az első napokban hozzászokik a szépséghez, természetessé válik számára a nívó, a kiegyensúlyozottság. Aki ilyen környezetben nő fel, nyilván később sem tudna megszokni egy iparvárost. Akár művész az illető, akár nem.”