Egy szokatlan „párttörténet”

A párt, a törvény keretében mérsékelten haladó tömörülés megalapításának ötlete nem Hašektől származott, hanem egy Eduard Drobílek nevezetű tisztviselőtől. Ám 1911 tavaszán, amikor kiírták a pótválasztásokat a Birodalmi Tanácsba, az író lett a képviselőjelöltjük, aki gyűlésein „úgy játszott, mint színpadon a magánszámot előadó színész, aki keres és igényli az együttérzést, a tapsot”. Ez volt az egyik kortárs író, František Langer véleménye, s erre utal az is, hogy sokan, például Franz Kafka, úgy látogatták a kampányának egyes eseményeit, mintha egy kabaréba váltottak volna jegyet. (Évekkel és egy világháborúval később, amikor Hašek visszatért Oroszországból és pontosan az „igazi” Švejk megírására készült, majd immár leplezetlenül politikai kabaré műsorával arat sikert és pénzt.) „Vigyázz, ezek csak gödröt ásnak, ki rájuk hallgat, az balek, mert a mérsékelt haladásnak jelöltje Jaroslav Hašek!” – hirdette a párt himnusza. (A magyar fordítás némileg szabados és a mai viszonyokhoz igazított, az eredeti nyersfordításban ekként hangzik: „Heves haladást akarjanak mások, akik erőszakkal akarják megfordítani a világrendet; mi mérsékelt haladást akarunk most, és Hašek úr a jelöltünk.”) Szervezetük felépítésében a következő rendezőelvet követték: „azokban az időkben, mikor pártunk keletkezett, nagy volt az ellenállás az absztinensekkel szemben, így aztán mi, a párt tagjai, nem akartunk ellentétbe kerülni az általános közvéleménnyel az alkohol szükségszerűségéről, tehát megadtuk magunkat, együtt úsztunk az árral, és központjainkat olyan helyiségekben rendeztük be, ahol jó volt a sör. Ez volt a legfontosabb feltétel.” Az író biográfusai szerint a párt taglétszáma soha nem haladta meg az egy tucatot, de Hašek nem választási győztes kívánt lenni, hanem a monarchia politikai cirkuszát akarta nevetségessé tenni. És nyilván ő rettent volna meg a legjobban, ha valami isteni csoda folytán bekerült volna a bécsi parlamentbe (mert a cseh királyságnak – ellentétben Magyarországgal – nem volt önálló törvényhozó szerve), és ott Tomáš Garrigue Masaryk emelkedett, ám Hašek világától teljesen idegen szónoklatait hallgathatta volna. Aztán egy kiadó rábeszélésére megírta a párt krónikáját is, amelyet az irodalomtörténészek a Švejk előképletének tekintenek, és ez a „párttörténet” jelent meg nemrég magyarul, dr. Magyar György fordításában a Glória Kiadó és a Magyarországi Švejktársaság gondozásában. És igenis érdemes megismerni Hašek teljes életművét, és erre már korábban is több kísérlet történt: vagy másfél évtizede jelent meg a Zrínyi zsebkönyvek-sorozatban az ős-Švejk, Kazimir Károly pedig Hašeknek Egon Erwon Kisch-sel közösen írt színdarabját mutatta be annak idején.

És olykor aktuálisnak is találhatjuk ezt a nálunk eddig ismeretlen Hašek-művet. „Nekünk megvolt a legjobb véleményünk önmagunkról az összes politikai párt közül, mivel azt állítottuk magunkról, hogy nőni fogunk, ugyanis a politikában, amelyikről a jövőben beszélnek – összegezte politikai tapasztalásait Hašek. – ĺgy hát mentünk azon töretlen hitünkben, hogyha a nemzetiszocialistáknak rendezvényük van, akkor ott lehet nekünk is. És ha rendezvényükön a szólásszabadság szerepel, akkor a szólásszabadságot mi is akarjuk, ami azt jelenti, hogy ők majd hallgatnak, mi pedig beszélünk.” Ez utóbbi elvet a krónikás Hašek újra megfogalmazta: „Úgy gondoltam, az a legjobb, ha magamon kívül senkit nem dicsérek. Mert ha mindenkit elkezdtem volna dicsérni, akiről írok, akkor jómagam teljesen elvesztem volna abban a tömegben.” Mintha ez a gyakorlat ma sem lenne idegen némely kései és magyar pártvezértől. Azzal a különbséggel, hogy ők komolyan veszik önmagukat, Hašektől pedig mi sem állt meszszebb, mint az ilyen szándék. És még aktuális is lehet az a rokonszenv, amit Hašek Kossuth, a magyar forradalom vezére iránt érzett.

Ez a Hašek-könyv is élvezetes olvasmány. Egyetlen baj vele, hogy a szponzor, a Magyarországi Švejktársaság elnöke előszót biggyesztett a kötethez. És milyen előszót! E rövidke irály ugyanis erős kétségeket ébreszthet, hogy ismeri-e egyáltalán e derék szándékú egyesület főnöke az általa annyira nagyra becsült írót...

Az elnök úr, egyebek között feltalálja „Hasek asztaltársaságát”, s nem elégszik meg azzal a ténnyel, hogy Franz Kafka valóban látogatta az író kabaréba illő kampányát, hanem még egy asztalhoz is ültette volna őket, noha a valóságban személyesen nem találkoztak. Állítólag a Čapek-testvérek is ehhez az asztaltársasághoz tartoztak, ami szintén legenda, sőt Karel Čapek, például, összesen négy sort szentelt igen terjedelmes kritikai munkásságából a Švejk szerzőjének, a párt alapításának időpontjában pedig éppen Párizsban és Berlinben járt egyetemre. Helyénvaló azt írni, hogy „a párt nem lett politikai tényező”, de az előszó tudóskodó szerzője elmulasztja olvasóit tájékoztatni arról, hogy Hašek misztifikációjának a célja – mint már jelezte – a politikacsinálás kigúnyolása volt. Aztán az sem igaz, s különös, hogy éppen a Švejktársaság elnöke állít ilyesmit, hogy ez a szerény kötet „švejki méretű novella-, esszé- és politikaibeszéd-gyűjtemény” lenne: a valóság az, hogy Hašek tárcákat írt és nem novellákat vagy pláne nem esszéket, ami semmivel sem alábbvaló műfaj, és ekkor sejtette meg élete nagy témáját, nevezetesen azt, hogy védekezhet-e a kisember a hatalom, a politika gazemberségei ellen, s ha igen, miként. Ez a könyv azonban még nem a Švejk, sem művészi rangjában, méreteiben pedig kiváltképpen nem az.

Ahány mondat ebben az előszóban – annyi tévedés. Azt is olvashatjuk, hogy „a korabeli cseh irodalmi és közgondolkodás a magyar népet a szabadságvággyal kötötte össze”. Volt olyan idő, amikor a cseheknél élt ilyen magyarságkép, ám nagyjából a XIX. század hetvenes éveitől már másról van szó, és például Hašeknek ezek a tárcái a magyarországi, a kiegyezés utáni politika bornírtságáról szólnak, arról az időről, amikor „Kossuth Lajos fiából, Kossuth Ferencből miniszter lett”, és ebben a közéletben éppen a „szabadságvágy” nem lehetett fellelhető, s ezt Hašek tudta. Csak az előszó szerzője nem tudja. Ez már az a cseh magyarságkép, amelyet majd a befejezetlenül is tökéletes nagyregényben a primitív és sovén „öreg árkász”, Vodička úgy fejez ki, hogy azt mondja: „a magyarok a begyemben vannak”, de Švejk azt mondja erre: „nem minden magyar tehet arról, hogy magyar...”

És Hašek sem tehet arról, hogy a Magyarországi Švejktársaság elnökének ugyancsak bizonytalan értesülései vannak életéről és műveiről. Olvassuk hát Hašeket, hogy többet tudjunk róla az elnöknél.