Egy rátarti riporter kalandjai

Interjút bárkivel, bárhol készíthet az ember, ha a másik fél teljes mértékben adja magát, vagy ha egy pici kis hajlandóságot is mutat a lelki kitárulkozás felé. Bajba akkor kerül a kérdező, ha az alanya a sokadik próbálkozás után sem engedi közel magához. Ha ez a furcsa „adok-kapok” játék nem bír kiteljesedni köztük. Ha már minden fegyverét bevetette, a kérdezett mégsem adja meg magát. Ezt nevezzük szakmai csődnek, használhatatlan anyagnak.

Steve Buscemi, az amerikai független filmesek szeretett színésze (Kutyaszorítóban, Fargo, Kávé és cigaretta), aki arcvonásainak és habitusának köszönhetően mindig valami pancsert, balféket, lököttet vagy egyszerűen csak egy lecsúszott fazont játszik, maga is szakdolgozatot írhatna az említett témakörből, hiszen több mint két évtizedes pályája során adott már néhány interjút a világsajtónak. S mivel nem tartozik a bőbeszédű emberek közé, akik csak úgy szórják a poénokat, és minden történetük aranyat ér, bizonyára nem egy újságírónak megkeserítette már az életét. Természetesen nem direkt – akaratlanul. A lényéből eredően.

Buscemi nemcsak színészként képes bravúros teljesítményt nyúj?tani (Ponyvaregény, Con Air, Desperado, Mystery Train, Armageddon, A nagy Lebowski), rendezőként is élvonalbeli. Az élet, az emberi lélek mellett ugyanis a szakma fortélyait is jól ismeri. Pofás kis független alkotásaival (Bárbajnokok, Maffiózók, Facér Jimmy) a mindennapok sötétebb oldaláról tudósít, onnan, ahol a kisemberek általában egy helyben tipródnak, vagy ahol az elcseszett figurákra nem vár más, csak a századik pofára esés.

Legfrissebb rendezése, az Interjú szokatlan helyzetbe állította. Itt és most ugyanis nem az örök vesztest, a már cél nélkül kóválygó antihőst hozza, hanem a született értelmiségit. Az Interjú Theo van Gogh, a tragikus körülmények között nemrég elhunyt holland rendező alkotásának nagyszerű amerikai remake-je. Berlinben, az idei mustrán akkora sikere volt a filmnek, hogy a kritikusok a kikönyörgött újravetítésen is egymást taposva küzdötték be magukat a moziba. Karlovy Vary fesztiválján a Thermal Szálló ezerkétszáz férőhelyes nagymozijában aratott hatalmas sikert a film, amely két szereplőjével és két helyszínével nem a drága produkciók, hanem a remek „riméjkek” sorát gazdagítja.

Pierre (Steve Buscemi) jó nevű újságíró. Egykor háborús tudósító volt, most politikai szakkommentátor. Érti a dolgát. Kínba akkor kerül, amikor a kollégáját helyettesítve Katyával, egy népszerű tévésorozat szőke sztárjával (Sienna Miller) kell interjút készítenie. Egy politikai szakkomentátornak egy látszólag harmadrangú szí?nésznő(cské)vel. Kemény helyzet. Ülnek egy New York-i étteremben, „este van, este van, ki-ki nyugalomba”, Pierre jó ideig úgy tesz, mintha felkészült volna, finoman körbe is udvarolja a nőt, aztán mégis feladja. Közli vele, hogy soha, egyetlen filmjét sem látta, a sorozatból sem csípett el semmit, s voltaképpen nem is bánja, az interjút pedig egy?szerűen feladatul kapta. Tehát meg kell csinálnia. A beszélgetés azonban az istenért sem akar összejönni. Pierre újabb és újabb kérdésekkel áll elő, Katya azonban egyikre sem tud tartalmas választ adni. A végén már cikizik, sőt marják egymást, a végeredmény azonban így is csak a csúfos kudarc. A tapasztalt riporter feladja, a nő fütyül az egészre, egyébként is fáradt, megy haza. Kint az utcán azonban, miközben Katya a taxit várja, ismét beszédbe elegyednek. A vége az lesz, hogy Pierre is beül a kocsiba, és felmegy a nő lakására. Ott pedig kezdődik minden elölről. De már egészen más alapokról. Kérdésre azonban kérdés a válasz, hiszen Katya is tudni akar egyet s mást a férfiról, s az éjszakába hajló beszélgetés során mindketten kitárulkoznak. Ki így, ki úgy. Egy idő után már a „szerepek” is felcserélődnek, Katya sokkal mélyebbre ás, mint Pierre, az eddig felszínesnek és csacskának tűnő szőke szépségről kiderül: semmi köze a buta kis hírességekhez, neki bizony esze is van, szíve is van, sőt még műveltsége is. Fájó, évek óta gyógyultnak hitt lelki sebek szakadnak fel mindkét embernél, az érzelmi kiborulás nem sokáig várat magára. Pierre és Katya (látszólag) egyre közelebb kerülnek egymáshoz, még egy sokat sejtető tánc is belefér a szokatlan interjúba, hogy a történet vége annál ütősebb legyen.

Nyolcvan perc két kiváló színésszel, ebből egy óra ugyanazon a helyszínen. Steve Busceminek végig szinte a bőre alá lát a néző, minden arcrezzenése helyénvaló, Sienna Miller pedig eddigi pályája legnagyobb alakítását nyújtja. Méltó partnere az iróniából jelesre vizsgázó, minden szerepét precízen kidolgozó színész-rendezőnek.

Különleges csemege az Interjú. Páratlan falat. Gyorsan rákapna az ember, de keresheti, ilyet évente legfeljebb egyszer kap.