Egy neves újságíró pályájának legjei

„Újságírói pályafutásom, életem vége felé közeledve számvetésre adtam a fejem.” Így kezdi az Emlékeim fényei előszavát a mindössze hetven-éves Szilvássy József.

Nyilván viccel, hiszen ez manapság már nem kor, nézzük csak meg a rocksztárokat vagy a nyolcvanévesen is vígan költő költőket. Ráadásul szerintem a napilapos tempóhoz szokott embernek nyugdíjas korában hatalmas élvezet lehet komótosan csiszolgatni egy-egy írást, és csak akkor adni le, amikor maradéktalanul elégedett vele. De ebbe most inkább ne menjünk bele, kevés a hely, sürget az idő.

A kötet címe eléggé megtévesztő, emlékiratokat vagy valamiféle életpálya-összegzést evokál a potenciális olvasóban. Az Emlékeim fényei ehelyett nagyrészt riportok, portrék és portrériportok gyűjteménye, amelyek legtöbbje a Népszabadságban jelent meg. A legkorábbi 1990-es, a legújabbak tavalyiak.

A neves újságíró, aki pályafutása során kétszer is volt lapunk főszerkesztője (1990–1998, 2001–2004), saját bevallása szerint azokból az írásaiból válogatott, amelyek a szívéhez nőttek. Ez is igaz lehet, de azért érzek némi „hátsó szándékot” a szelekcióban, hiszen többségben vannak a közismert, sokak által tisztelt, példaképnek tekintett vagy tekintendő alanyok. Színészeink közül például a két doyen, Boráros Imre és Dráfi Mátyás portréja mellé csupán Gál Tamás fért be a kötetbe, a kevésbé ismertek már nem. A kalligramos Szigeti László, a Panta Rhei-es Bödők László, a pszichiáter-író Hunčík Péter vagy a képző-művész Németh Ilona szintén a „híres” kategóriába tartozik, a hazai újságolvasók – akik vélhetően e kötet célközönségét is képezik – jól ismerhetik már őket. Persze azért mindenképp érdekes megfigyelni, hogyan foglalta össze munkásságukat Szilvássy a Népszabadság olvasóinak.

Szerepelnek a kötetben nagy emberek mellett dolgozó átlagemberek (Masaryk szolgálólánya, Havel szakácsnője), különleges dolgokkal foglalkozók (29 nyelven beszélő kassai férfi, a legnagyobb hazai betlehemet készítő fafaragó, tigriseket tenyésztő nő), és külön fejezetet kaptak azok a szakemberek, akik saját erejükből jutottak a csúcsra.

Érezhető a terjedelmi korlátok közé szorítottság, nyilván a Népszabadságban is tömören kell fogalmazni. Ez néha kifejezetten jót tesz a portréknak, máskor szívesen olvasnánk tovább. Szilvássy környezetleírásai olyan plasztikusak, hogy könnyedén odaképzeljük magunkat a helyszínre, kérdéseit pedig mintha helyettünk, a mi nevünkben tenné fel.

A kötetből szerintem kiemelkedik a migránsválság hazai lecsapódását elemző tavalyi bősi riport, a krasznahorkaváraljai romák között készült „kórrajz”, valamint egy 1992-es dél-tiroli „összehasonlító elemzés”. Szilvássy legtöbbször úgy véleményez, hogy kérdez, úgy vált ki együttérzést, hogy tükröt tart, úgy gondolkodtat, hogy célozgat. És ami talán a legfontosabb: saját stílusa, gazdag szókincse mellett remek témaérzéke és egy sor izgalmas meglátása van. Ez a kötet egy hosszú életpálya eddigi „best ofja”. Várjuk a folytatást.

Szilvássy József: Emlékeim fényei. Lilium Aurum, 2016.