Egy nagy cseh művész halálára

Mindaz, amit akár a cseh film, akár a dráma, akár a próza mint újdonságot mutathatott fel az emberközelibb művészetben – valahonnan Kolář életművéből eredeztethetőTASR-felvételSzármazása, kalandos és üldöztetésekben bővelkedő élete, szenvedélyes kísérletező kedve minket, magyarokat, akár Kassák Lajos sorsára is emlékeztethet. Egy protivíni pék fiaként látta meg a napvilágot, néhány nappal az első világháború kitörése után, amikor Švejk kószált szülővárosa környékén. Asztalosnak tanult, megismerte az első köztársaságban a munkáséletet meg a munkanélküliséget is. Aztán a „Negyvenkettesek csoportja” alapítója: hosszú lenne társait felsorolni, legyen elegendő csak Kamil Bednářt említeni a tekintélyes névsorból, azért is, mert Bednář később magyar költők, Petőfi, Madách, Ady, József Attila jeles tolmácsa lett. Éppen akkor, amikor a negyvenes évek végén elnémították őt is, Kolářt is. Pedig hát 1946 májusában még ekként nyilatkozott: „Én egyszerűen a szocializmus hirdetője vagyok, nem tehetek másképpen. Attól a pillanattól kezdve, amióta az öregek megengedték, Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagja vagyok...” (Ez is párhuzam lehetősége Kassákkal, akinek lakásán alakult meg annak idején a magyar kommunisták pártja, majd Kun Bélától Rákosi Mátyásig abban minden kommunista vezér egyetértett, hogy Kassáknak nincsen helye a mozgalomban.) Kolář azért vallott így, teljesen őszintén, mivel valami naiv meggyőződéstől vezéreltetve úgy képzelte: a húszas évek baloldali avantgárdjának nagyszerű teljesítményeit ismételhetik meg. Egyébként Kolář humanista baloldalisága is összehasonlítható Kassákéval.

Négy év múlva azonban szükségszerűen keserű csalódás éri. A diktatúrának nincsen szüksége modern művészetre, sőt rendkívül veszélyesnek tart minden olyan alkotást, amely gondolkodásra késztet. Kolářt „lumpenproletárnak”, „pornográfnak”, „egzisztencialistának” minősítik, és azt sem felejtette el Jiří Taufer (Majakovszkij cseh fordítója) közölni, hogy a negyvenkettesek csoportjával „mintha a huligánok bandája tört volna be az irodalomba”. Ez volt az enyhébbik támadás. 1952-ben pedig már A Prométheusz mája című verseskötetéért letartóztatják, és kilenc hónapig tartják fogva. Ezt a kötetét egyébként 1969-ben újra, immár a normalizálás bajnokai tiltják be, tíz év múlva jelent meg szamizdatban, 1985-ben Torontóban, egy emigráns kiadónál, Prágában pedig csak 1990-ben. Amolyan féllegális életet élt Prágában: hol kiadták, hol betiltották. A Nemzeti Színház melletti legendás kávéházban, a Slaviában törzsasztala volt, ahol a modern cseh irodalom és képzőművészet jelesei találkoztak naponta. Nem kis bosszúságára a néhány lépésre található „hivatalos” írószövetségi klub gazdáinak. Versei a Wolker és a Nezval utáni cseh modernizmus kezdeményezői, amelyeknek komoly hatása volt a ’60-as évek cseh prózájára is. Hrabal például mindig mestereként nevezte meg őt. Nem csupán azért, mert hallatlanul tájékozott volt a kortárs világirodalomban (sokat fordított, főként angolból, például Samuel Beckettet), hanem azért főleg, mivel nyitott volt minden értékre. Hallatlanul igényes, ugyanakkor nagy szeretettel fogadja a fiatalokat. Támogatása nem merül ki eszmei tanácsokban. Tudjuk azt is, hogy bár egyáltalán nem volt gazdag, de Hrabal első könyvének kiadási költségeit a saját zsebéből fedezte.

Kolář a ’60-as évektől nagyszerű kollázsokat is alkot. A költészet és a képzőművészet párhuzamossága a cseh művészeti életben sem ismeretlen jelenség: Vitězslav Nezval munkássága a legjobb példa erre, de megint hivatkozhatunk Kassákra is. Kassák képei végül is nagyobb sikert arattak a világban, mint irodalmi alkotásai, és ez vonatkozik Kolářra is.

„Mindenekelőtt az írói erkölcs főiskolája volt számomra – jellemezte őt Václav Havel, aki maga is a Slavia-beli törzsasztal látogatói közé tartozott kezdő íróként. – Kolář ugyanis egy sajátos prédikátor volt, aki nagy megértéssel viseltetett a fiatal szerzők és általában minden új iránt, és megvolt benne a spontán jó szándék, hogy a maga kedvesen autoritatív módján segédkezzen minden új létrejöttében... Még ha később valami egészen mást is kezdtem írni, mint amit Kolář elvárt volna tőlem, és teljesen függetlenedtem is az ő irodalmi hatásától, későbbi irodalmi vagy akár kulturális-politikai tevékenységem mégis elképzelhetetlen az írói felelősségérzet eme első leckéje nélkül.”

1971-ben Bécsben neki ítélték a jelentős tekintélyű Herder-díjat. A nyugati döntnökök talán valami védelmet szerettek volna Kolářnak biztosítani, de a Husák-rendszer fütyült az ilyen díjakra. Végül 1979-ben sikerült kiszekálniuk a művészt az országból, őt, akinek akkor már nemcsak a Herder-díj, hanem kollázsainak egy, a New York-i Guggenheim Múzeumban aratott sikere különös rangot biztosított. Párizsban telepszik le, 1984-ben az állampolgárságot is megkapta. A rendszerváltás után pedig felváltva élt a cseh és a francia fővárosban.

Úttörő szerepe volt abban, hogy a cseh művészet kitágította nyelvi lehetőségeit és látásmódját nem különben. Mindaz, amit akár a cseh film, akár a dráma, akár a próza mint újdonságot mutathatott fel az emberközelibb művészetben – valahonnan Kolář életművéből eredeztethető.