Édesszájú amurok

Forró június végi este volt, amikor a barátommal magunk mögött hagytuk a város forgatagát. Untuk már a Pozsony környéki tavakat, a döglött, buggyant vizeket, az élcelődést odahaza, amikor már ki tudja, hányadszor jöttünk meg hal nélkül. Igazi élő vízre vágytunk. Választásunk a Morva folyóra esett. Egy hatalmas nyárfa mellett táboroztunk le. Tőlünk feljebb egy bedőlt fa terpeszkedett a vízben, kissé meglassítva a folyást, ami azért elég húzós volt így is. Előttünk, mint a legtöbb helyen, meredek part, így feljebb szúrtuk le a bottartó ágasokat, nem akarva a köveken zörögni, riogatni a halat. A helyet már hetekkel azelőtt kinéztem; talán azért tetszett meg, mert errefelé kevesebb a horgász, meg aztán láttam, hogy itt „él” a víz.

Édes csalétek

Mivel a Morván szinte kivétel nélkül mindenki főtt vagy nyers kukoricával etet, mi mással próbálkoztunk. A recept egyszerű volt: néhány kiló kukoricadara, kis üvegnyi méz, tucatnyi tojás, kevés liszt és bukénak néhány csepp kókusz-, egy másik keverésbe ánizsaroma. Tehát édes ízekkel próbáltuk lépre csalni a pontyokat. Bedobtunk vagy hat-nyolc öklömnyi, kissé meglapogatott gombócot, és pár méterre az etetés alá bevetettük horgainkat. Aztán falatoztunk, leküldtünk egy-egy korty gömöri szilvát (szigorúan szúnyogriasztás céljából!), és vártuk a hatást. Az erős sodrás miatt kapásjelzőt fölösleges használni; egy-egy világítópálcikát tűztünk a botok első gyűrűjébe. Ezeket stíröltük, míg körülöttünk egér szöszmötölt, sikló zizzent a fűben és zurrogott a szúnyogok irdatlan özöne. A csali eleinte váltakozva ánizsos és mézes kukorica, majd trágyagiliszta volt, az egyik boton idővel csonticsokorra váltottunk. Jött is néhány termetes dévér, de hát mi nem ezért jöttünk.

Fárasztás

Már rég besötétedett, és sehol semmi. Ekkor esett le az a bizonyos newtoni alma. „Ha már tésztafélével etetünk, logikus, hogy a horogra is azt tegyünk”, mondja barátom úgy kilenc óra felé. Nosza, próbáljuk ki a régi, klasszikus receptet! Sebtében gyúrt néhány kemény, diónyi golyóbist, a horgokat nagyobbra cseréltük, és csobbantak a nyolcvangrammos ólmok. Közben kissé utánaetettünk. Nem soká kellett várni az első kapásra. Úgy tíz óra felé megremegett az egyik bot spicce, majd az egész vercajg elindult a víz felé. Bevágás után azonnal a hátsó féken matatott a bal kezem, mert éreztem, hogy komoly halat akasztottam. Társam a merítőért nyúlt, de látva a karikába hajló botot, mozdulata félúton megállt, és megbabonázva bámulta, mi történik. A ponty komótosan elindult szemben az árral, majd egy lomha kanyarral egyenesen a bedőlt fát vette célba. Sikerült viszszafordítanom, előttünk húzott el, immár lefelé, majd egy újabb kanyarral be a folyó sodrába. Ekkor már sejtettem, hogy amur lesz a tettes, nem ponty, de valahogy nem bántott a dolog. Őserővel húzott, alaposan próbára téve a szereléket. Nem is erőltettem nagyon, csak hevesen doboló szívvel markoltam a botot, és engedtem, hadd küzdjön, hiszen párbaj ez a javából, még ha neki kevesebb is volt az esélye. Éreztem, nem mehet el. A szerelék bírja, a fába nem tudott befutni, pedig háromszor megpróbálkozott elérni, más akadó meg nincs a közelben. Leírhatatlan nyugalom áradt szét bennem, hiszen én irányítottam a halat. Vagy tizenöt perce küzdöttünk, amikor a túloldalról átkiabált egy osztrák, aki olyan csendben érkezett, hogy észre sem vettük: „Hányas zsinórotok van?” Társam visszakiabált: „Harmincas!” „Akkor mit vacakoltok vele?” Nem törődtem a sógorral, tempósan fárasztottam tovább. Soha nem szoktam erőltetni a dolgot, szerintem nincs otrombább dolog, mint kicsőrölni a halat, a kibiceket meg igyekszem nem észrevenni. Úgy húszpercnyi fárasztás után társam a köveken lebotorkálva vízbe nyomta a merítőhálót, én meg, miután megpipáltattam, óvatosan fölé vezettem a halat. A fejlámpát szinte az utolsó pillanatban kattintottam be, azt is csak a szákolás miatt. Társam felcipelte a halat a partra. Tíz kiló húsz dekát mutatott a húzós mérleg. Azt hiszem, rikkantottunk párat az örömtől, nem törődve vele, hogy az osztrák bolondnak néz bennünket. Persze, azért ügyeltünk, hogy ne vigyük túlzásba a zajongást, hiszen ezzel nem tekintettük befejezettnek az estét.

Egy még nagyobb

Talán az izgalom tette, de tíz perc alatt elszúrtam két vehemens kapást, s már arra gondoltam, talán majd hajnalban jön újra a szerencse, amikor éjfél előtt ismét hatalmas kapás lendítette meg a botot. Most már éberebb voltam, engedtem egy kevés zsinórt, majd az erős húzásba belesuhintottam. „Itt van a testvére!” szóltam a cimborának, mert a bevágás pillanatában sejtettem, ez sem lesz kisebb az előzőnél. Szinte minden részletében megismétlődött a jelenet. Ez is amur volt, és ez sem adta könnyen magát. Úgy látszik, a szomszéd nem bírta idegekkel, mert újra átkiabált: „Ugyanazt a halat akasztottátok horogra!” „Nem ám, mert ez még nagyobb!” rikkantott a társam, és ragyogó képpel szákolta meg a második amurt. Nem sokat tévedett, két kilóval nyomott többet az előzőnél.

A legnagyobb

Azt hittük, ilyen csoda csak egyszer van. Egyszeriben két nagy hal a sok meddő peca után! Akkor még nem tudtuk, hogy két hét múlva feltesszük a pontot is az i-re. Ismét este mentünk ki, ezúttal a legjobbkor: a víz éppen pezsdült, borongott, felhők mögött bujkált a hold. Ha nem ázunk bőrig, akár szerencsénk is lehet. Tulajdonképpen egész héten keszegezni készültünk, de valahogy eltotojáztuk az időt, este lett, mire kijutottunk a folyóhoz. A szerelék sem nagy halaknak szólt, 30–60 grammos botok, negyvenes orsók, huszonhármas zsinórral, apró, tízes horgokkal. Most már mindegy, nem fogunk a sötétben szereléssel bíbelődni, gondoltuk. A horgokra ismét egy-egy apró tésztagolyó került, etetésnek négy-öt gombóc, az is csak négy-öt méternyire, a medertörés tájékára. Félóra múlva egy hatalmas burvány, szinte a lábunk előtt. „Itt vannak!”, súgtam izgatottan cimborámnak, és éreztem, hogyan emelkedik az adrenalinszintem. S aztán jött, amit nem lehet elfelejteni.

Szinte mágikus pontossággal, tíz órakor alig észrevehető pöckölés rezzentette meg a spiccet, majd egy tisztességes húzás, amelybe nem túl nagy erővel belesuhintottam. Mintha csökbe akadtam volna. Szentatyám, ha ez hal, vágott belém, a finom szerelékre gondolva, akkor most légy észnél, komám! És a tuskó komótosan, borzasztó erővel elindult, szemben az árral. Fárasztásra esélyem sem volt, inkább csak tartani igyekeztem, s ha tehettem, óvatosan lopkodtam vissza a zsinórt, hogy a hal észre ne vegye, valaki van a bot végén. Állandóan bent járt a folyó közepén, valahogy sejtette, amíg ott köröz, van esélye a menekülésre. Vagy félórája tarthatott az ideg- és szerelékpróba, miközben az amur lassú naszádként szívta karomból az erőt, makacsul ragaszkodva a mély vízhez. Háromnegyed órába került, mire megpillantottuk a hatalmas, szinte fekete hátat, amely, mi tagadás, némi riadalommal töltött el. Éreztem, hogy nagy, de ekkora!? Hogy fogjuk ezt beleimádkozni a szákba? Társam legalább tízszer akart alányúlni, de mindannyiszor rárivalltam: „Várj! Még egyszer kitör! Vagy kétszer, vagy a jóisten tudja...” Túl nagy keserűség lenne, ha az utolsó pillanatban szakítana. Aztán, talán háromnegyed óra elteltével, végre meglassult, és cimborám, kihasználva a pillanatot, szinte a fejére húzta a szákot. A hal félig sem fért bele. Érezve a bajt, próbált megugrani, de már nem menekülhetett. „Profi vagy, barátom!” rikkantottam egy időben a szák reccsenésével, amely kilehelte lelkét a súly alatt, miközben a cimbora ölbe kapta, s mint szerelmes ember a párját, a fűbe fektette a halat. Az akkora rúgással nyugtázta, hogy szétrebbentünk. De a miénk volt, és a mérleg mutatója meg sem állt tizenhét kilóig!

Azóta is többször eszembe jut, hogy sokan lefitymálják az amurt, mint nem őshonos halat. Lehet, hogy igazuk van, de azért kívánok minden horgásztársamnak hasonló maradandó élményt .