Dalokba szőtt szerelem

Markéta Irglová és Glen Hansard, az Egyszer (Once) című, John Carney rendezte ír film főszereplői és zeneszerzői ugyanis mindkét versenyben komoly eséllyel indulnak.

Valašské Meziříčí és Los Angeles között van néhány megálló. De kezdjük az elején. Markéta Irglová még a morvaországi kisváros gimnazistájaként, a Siren nevű lányduóban zenélt. Már akkor is remekül zongorázott, gitározott, énekelt és a dalszerzés sem állt távol tőle. 2001-ben Meziříčíben, egy helybeli fesztiválon fellép egy ír együttes, élén Glen Hansarddal. Erről írja az a bizonyos nagykönyv, hogy sorsszerű találkozás. Markéta és Glen egymásba szeretnek, s onnantól kezdve fel is gyorsulnak az események. A lány kiköltözik Írországba, közösen írják dalaikat, rengeteg fellépésük van, 2006-ban megjelenik első albumuk, a The Swell Season (Príma szezon), s még ugyanabban az évben eljátsszák az Egyszer főszerepét. A mindössze 150 ezer dollárból forgatott film (egy cseh lány és egy ír utcazenész nagy találkozása) közönségdíjat nyer a Sundance fesztiválon, betétdala, a Falling Slowly pedig azonnal slágerré válik, s most ott szól az Oscar kapujában.

Büszkék a csehek, és boldogok az írek. Ha nyer a dal, két ország ünnepel. A világ már jól járt: a Falling Slowly vezető dala sok-sok slágerlistának, a film pedig már eddig is nézettségi rekordokat döntött nem egy országban. Tegyük gyorsan hozzá: megérdemelten. Ennél egyszerűbb és mégis megható szerelmi történetet ritkán lát az ember. Dublin szívében felfigyel egymásra két ember. Főállásban porszívójavító a fiú, még túl sem lépett élete nagy szakításán, a még helyét kereső cseh lány gyerekével és anyjával költözött ki idegenbe, hogy anyagilag egy kicsit megszedje magát, s távolról lássa tisztábban nem éppen jól működő házasságát. A nagy találkozás mindkettőjük számára felcsillantja a nagy reményt, a közös folytatást, a film azonban nem hajlik rózsaszínbe, s talán ettől is olyan hiteles. Az első szerepét alaktó Markéta Irglová és a zenészként már elég karakteres Glen Hansard őszinte játékáról nem is beszélve. Voltaképpen az egész film rajtuk állt és bukott (volna), de mert végig képesek voltak önmagukat adni, John Carney rendezése az elmúlt évek egyik legkellemesebb meglepetése.

„Amikor John a forgatókönyvet írta, még nem is ismert engem – meséli Markéta Irglová. – Az utcazenész alakját Glen tapasztalatai alapján formálta, de még arra sem gondolt, hogy neki adja majd a szerepet. Őt csak arra kérte fel, hogy írjon néhány dalt a filmhez. John később elmondta Glennek, hogy a női szerepre kelet-európai arcot keres, de nem színésznőt, hanem inkább zongoristát. És olyan negyven körülit. Mire Glenn megjegyezte: ő ismer egyet, bár ő jóval fiatalabb, még a húszat sem töltötte be. John elgondolkozott, majd azt mondta: ’Jó, rendben, hozd el, majd megnézem.’ Így kaptam meg én a szerepet, amelyen aztán a korom miatt itt-ott módosítottunk. A férfi főszerepet eredetileg egy hollywoodi ír színész játszotta volna, de mivel foglalt volt a forgatás idején, John végül is Glenre bízta. Ezt nevezik véletlennek. Glen és én egyszer csak ott álltunk egymással szemben, egy ír film főszerepében.”

Markéta Irglová abban az időben valóban első dalszövegeit írta, Glen Hansard pedig (akinek első csehországi koncertjeit a lány édesapja szervezte) gitárral a kezében tényleg Dublin szívében zenélt. Közös szerzeményük, a You Ain’t Goin’ Nowhere általuk újra komponált verziója az Ott sem vagyok című Bob Dylan-filmben is felhangzik. Glen Hansard együttese, a Frames ezt is nagy sikerrel játssza. Markétával együtt ugyanis már nemcsak Írországban és Angliában, hanem Kanadában és az Egyesült Államokban is többhetes koncertkörutakat tartanak, s már a New York-i Beacon Theatre színpadán is hatalmas sikert arattak, ahol Bob Dylantől Leonard Cohenig már eddig is a legnagyobb zenészek léptek közönség elé.

„A zene teljesen kitölti az életemet – mondja Markéta Irglová. – Filmszerepekről soha nem álmodoztam. Nem is tartom színésznőnek magamat, de ha újabb érdekes lehetőségeket kapok, természetesen nem fogok elzárkózni előlük. Juraj Herz, A hullaégető rendezője keresett meg nemrég készülő filmje forgatókönyvével, hogy aztán engem választ-e a szerepre vagy sem, majd kiderül. Tévésorozatokban semmiképpen nem szeretnék részt venni, ezt a műfajt meghagyom másoknak.”

Önálló koncertekre sem vágyik. Glen csapatával, a Framesszel Torontótól Texasig mindenütt lelkes közönség fogadta, további fellépéseiket pedig már Grammy- és Oscar-jelölésük híre ragyogja be.

„Bárhol lépünk is fel, mindenütt telt ház vár bennünket. A szólókarrier egyáltalán nem érdekel. A sikertől nem szeretnék elszédülni. Számomra a zene tartalmas időtöltést, mindent feloldó szórakozást jelent, a lelkem mélyén azonban arra az időszakra várok, amikor majd óvónőként dolgozhatok, gyerekekkel foglalkozhatom. Annak is meglesz a maga szépsége, hiszen a zenével őket is meg tudom majd fogni. Ugyanakkor nyelveket és történelmet is szívesen tanulnék, de most még csak tervezni sem tervezhetek, hiszen újabb és újabb koncertek várnak ránk. Eredetileg úgy képzeltem, hogy miután kiköltöztem Írországba, egy évig egy hangulatos kis kávézóban dolgozom majd, azt követően pedig elvégzem az óvónőképzőt. Aztán mi lett belőle?! A zenének köszönhetően most a világot járom, és ha szerencsém lesz, újabb filmben játszhatok Prágában. Írország teljesen elkápráztatott. Rögtön, az első hét után tudtam, hogy ott akarok élni. Gyönyörű a természet, imádom a tengert, és nagyon szeretem az ottani embereket is. Hisznek a csodákban. A tündérekben, a koboldokban, a boszorkányokban. Mi, csehek, hozzájuk képest mindent cinizmussal fogadunk. Én optimista vagyok, hiszek a jó erejében. A filmben is kezdettől fogva hittem. Hollywood karácsonyfává díszítette volna a sztorit, és Tom Cruise-nak adta volna a főszerepet. John biztosra vette: egy ismeretlen ír fiú és egy ismeretlen cseh lány történetét sokkal közelebb érzik majd magukhoz a nézők, a zenével pedig még szélesebb kapukat tudnak megnyitni előttük. És igaza lett. Remek zenészek vitték jó hírét a filmnek, a Sundance közönségdíja pedig hatalmas elismerés volt számunkra.”

Alacsony költségvetésű filmről lévén szó, még azt sem engedhették meg maguknak, hogy Dublin utcáin leállítsák a kamerájukat. Azért már fizetni kellett volna, méghozzá elég komoly összeget. Így aztán maradt a kézi kamera.

„Kétségtelen, hogy technikailag vannak hiányosságai a filmnek. Én mégis úgy érzem: büszkék lehetünk rá, hiszen a maga eszközeivel, egy egyszerű történettel sok mindent elmond a barátságról és a zene erejéről. Glent biztosan előbbre viszi a pályán. Annak is örülnék, ha újabb közös albumunk születne, hogy maradjon elég energiánk önmagunkra és az új dalokra. Nem tudom, meddig fog tartani ez az örömzenélés az életünkben, remélem, nem az Oscar-gála után ér majd véget, legyen bármi is az eredmény. Glennel úgy tervezzük, veszünk majd egy kis házat a tengerparton, és ott fogunk élni. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék hálával az édesapámra. Voltaképpen neki köszönhetem, hogy mi, ketten találkoztunk, és most ott tartunk, hogy együtt utazunk Los Angelesbe. Lesz, ami lesz, a mi életünkbe már sem a Grammy, sem az Oscar nem szólhat bele.”