Csak toszkán ég alatt?

Bánki Éva kötete már címében is egy olyan irodalomtörténeti univerzumot idéz meg, mely mind a műfaj, mind pedig az elbeszélőtechnika tekintetében közismert, határozott viszonyítási pontokat jelöl ki, s ez meglehetősen magasra teszi a befogadói s azon belül a kritikai olvasat számára is a mércét. (Képzeljünk el egy Magyar Íliász vagy Magyar Ulysses című kötetet!) A magyar jelző honosító jelleget ad a Dekameronnak, egy értelmezéstörténeti otthonosságban jelöli ki a másságot, ugyanakkor – a cím alapján legalábbis – klasszikus olvasmányaink átértékelésére késztet, illetve a régi jó élmények nosztalgikus újraélhetőségét is sejtetni engedi. Boccaccióra utal az is, hogy az ezúttal a pestis elől a Határvidékre menekülő firenzei ifjak által hallott történeteket egy bizonyos Giovanni, Pamfilo lovásza jegyzi fel. Ám ahogy Szerb Antal írta Boccaccióról: „csak toszkán ég alatt lehet valaki ilyen harmonikusan jókedvű”. A határvidéki ég nem alkalmas arra, hogy harmóniát és derűt sugározzon, illetve hogy megidézzen egy ilyen jellemző vonást – jobb híján, Szerb szellemtörténeti bázisához igazodva nevezem így – az olasz lélek alaptermészetéből. De hol is van a Határvidék, mely alapvetően befolyásolja a történetmesélés mikéntjét? Nem minden ponton azonosítható az itt egy időben létező Magyarországok valamelyikével, legfőbb jegye az, hogy Itálián túl, Itálián kívül, az egyidejűsített történetiségben van, egy olyan térképen, mely minden szemlélés alkalmával mást mutat. A hely olykor egyértelműen fiktív, még csak a hitelesség illúzióját sem kelti: a Vadhattyúk című mese átiratában a név nélküli királylány „fél országot érő képeskönyvében” lapozgat, s ha ezt túl gyorsan teszi vagy szél támad, „akkor a hősök és a történetek össze?ke?verednek.” Ez az összekeveredés uralja a könyvet magát is, a változatosság eszményének jegyében. A tér puszta szemlélése pedig azonosul az olvasással magával, mintegy újra életre keltve a világ = Isten könyve megfelelés középkori metaforarendszerét. A pestis sem egy olyan gyógyíthatatlan kór, mely az orvosi kézikönyvekben ismertetett módokon fertőz, hanem allegorikusan a nyelvben létező történetek, vagyis a kultúra vírusa is. A nyelvbe és a kultúrába való bezártság betegessége így lesz ennek a könyvnek az egyik legfontosabb mondanivalója: a vírus bennünk van, a fertőzés betegséggé válása csupán idő kérdése. A viselkedés normáit, a történetek tétjeit a nyelvek, a kultúrák iránti fertőzőképesség mértéke határozza meg. Gondolhatnánk azt is, hogy a járvány itt nem más, mint a politika nyelve, a lelke mélyén színtelen, agresszív nyelv, mely hatalmi vágyak végrehajtója és eszköze, s ezzel áll szemben a történelem hatalmi játszmáiból kivonuló művészet nyelve, de ezt az oppozíciót több okból is elvetném. Egyrészt azért, mert Bánki Éva leleplezi, hogy a történelmi hitelesség és az irodalmi fikció nyelvi mechanizmusai azonosak, hogy univerzumai felcserélhetők, másrészt azért, mert a könyv világosan elmondja, hogy a menekülés lehetetlen, a fertőzés előbb-utóbb tünetekkel jár, a betegség pedig elhatalmasodik, mert a kultúra nyelve élni akar, és nincs nálánál elvetemültebb parazita. Az idő kikapcsolása is ezt támasztja alá: a parazita számára csak a mindenkori léttér érdekes. Bánki Éva könyve különösen élvezetes olvasmány, fordulatos történeteinek sokasága a féktelen mesélőkedv, az anekdotikus hangolás elevenségét delejezi. Tény és való, a keretszerkezetnek köszönhetően a könyv kissé nehezen indul be, de amint beindul...

(Bánki Éva: Magyar Dekameron, Budapest, Magvető, 2007)