Butaságom (sokadik) története

Tévedésből dobták az én postaládámba? Nem. Az én nevem áll rajta, méghozzá helyesen írva, a cím is jó. Felbontom. Kék-fehér-szürke lapocska (krétapapír!), rajta arany csillagok, 20 kis csillag, 8 nagyobbacska és 1 nagy, a legfényesebb. A csillagok a 31. nagy nemzetközi fináléról értesítenek, jó hosszú személyi szám is pöffeszkedik a csillagok alatt, lejjebb nyíl: kaparjam le az arany mezőt, és amit alatta találok, az az enyém.

Engem nem vernek át. Edzett játékos vagyok. Küldtek már nekem nem egy autókulcsot, és a kulcs nyitját, egy mesejárgány fényképét, amely az enyém lehet, ha az elkövetkező két hétben lesem a postaládámat, mert nemsokára nagy szürke (sárga) borítékot kapok, benne a további utasításokkal. A borítékok rendre meg is jöttek (reklamálni sosem kellett), és rendelhettem könyvet, CD-t, kazettát a bolti ár háromszorosáért, cserében viszont feljebb jutottam a ranglétrán, megsokszoroztam nyerési esélyeimet. Mert többszörös milliomos lehetek, életem végéig nem kell dolgoznom... (A milliókkal nem is volna semmi bajom, de munka nélkül nem bírnám ki.) Rendeltem könyvet, lemezt, aztán amikor csak nem jöttek a milliók, abbahagytam. Nem úgy a szervezők, akik továbbra is küldték a meg nem rendelteket is. Az ember átveszi a küldeményt, mert... Kap egy értesítést, hogy ajánlott valamije érkezett, rohan a postára, sorban áll a cetlit meg a személyijét szorongatva, fél óra múlva rákerül a sor, kikeresik a csomagocskát, orra alá tolják az átvételi elismervényt, aláírja, és kezébe adják a csomagot. Gyanakodva forgatja a dobozkát, s látva a feladót, közli a postáskisasszonnyal, hogy ő ezektől semmit nem rendelt... A postáskisasszony megvonja a vállát: ez nem az ő dolga. Akkor az ember agyán átvillan, hogy épp most volt a húzás, a doboz biztosan a nyereményét rejti. Hazaviszi, felbontja.

Eltalálták. Nem nyereményt kapott, hanem könyvet (lemezt). Felháborodottan tárcsázza a feladó számát, s közben dühösen figyeli az órát, mert sok idő eltelik, amíg az illetékest kapcsolják. Az ember emelt hangon közli, hogy nem rendelte meg ezt és ezt a könyvet (lemezt). Nem?! De hiszen az elsőt megrendelte! Ezzel pedig vállalta az egész sorozatot. Az embernek akkor se kell, mert ez már megvan. Rendben, küldje vissza. S az ember csomagol, megy a postára, és ajánlott levélként (milyen magasak a postai illetékek!) visszaküldi a csomagot a feladónak.

No, ezek jutottak az eszembe, amikor ezt a kedves levélkét forgattam a kezemben.

Kaparok én, ha csak ezt kell. Nem kerül az pénzbe. Jobbról balra. Először egy k betű tűnik fel, aztán egy nagy S. Sk. Ez bizony pénznemet jelent. Szlovák koronát. Tovább kaparok. Egy nulla, két nulla, három nulla, aztán egy ötös meg egy egyes. 15 000 Sk. A kedves hangú levélke szerint ennyit nyertem, fődíjasa lettem a 31. nagy nemzetközi finálénak. Ez esetben pedig a lehető leghamarabb hívjam fel a 0986-712 590-es telefonszámot (percenként 51 korona 80 fillérért), és kérjem a nyereményemet.

Nem telefonálok.

Félreteszem az értesítést.

Pár perc múlva előveszem.

Odalépek a telefonhoz. Felemelem a kagylót. Visszateszem.

Kockáztassam meg? Megpróbálom... Kétpercnyi telefonálás valamivel több mint száz korona. Enynyit áldozhatok a tizenötezerből.

Lassan tárcsázok. 0986712590. Zene. Egy női hang jelentkezik. Udvariasan (és lassan, hogy a gyengébb felfogásúak is értsék) bemutatkozik: Monika vagyok. Játszani kezdünk. Telefonos játékot.

Monika felsorol több lehetőséget, és rám bízza a választást. Ilyeneket mond: azért hívtam, mert a 31. nagy nemzetközi fináléról szóló értesítést megkaptam? Ha igen, akkor a sípszó után mondjam azt, hogy igen, ha nem, akkor ne mondjak semmit. Az első kört simán vettem. A következő feladat az volt, hogy diktáljam be a születési dátumomat. Ha egyetértek, a sípszó után áruljam el, mikor születtem, ha titkolom a koromat, ne szóljak semmit. Nem szóltam semmit. Monika ezután azt kérte, diktáljam be a címemet. A sípszó után. Ezt megtettem, hiszen Monika és társai már tudták a címemet, hiszen elküldték a 31. nagy nemzetközi finálé értesítőjét. Bediktáltam a címemet. A következő utasítás az volt, hogy kaparjam le az arany mezőt, és a sípszó után mondjak igent, ha nyereményt találok, de ne szóljak semmit, ha a kaparás után azt olvasom, hogy nem nyertem. Az utasítás szerint cselekedtem. Tovább játszottunk Monikával. Most azt kérte, a sípszó után mondjam meg, milyen összeget rejt az arany mező. Boldogan közöltem vele, hogy tizenötezer koronát. Ezután kis csend következett, majd Monika megkért, várjak egy kicsit, mert oda kell hívnia az igazgató urat. Kiabált is a lelkem, hogy igazgató úr, igazgató úr, megvan a nyertesünk. Gratuláltak. Megtudtam – többszöri zenei közjáték után –, hogy 15 ezer korona értékű párizsi utazást nyertem, de le ne tegyem a telefont, mert akkor mindettől elesem, ugyanis további instrukciókat kell megtudnom. Megtudtam (sokadszor), hogy mekkora szerencse ért, én vagyok a 31. nagy nemzetközi finálé nyertese, és Párizs nemcsak világváros, és nemcsak a fény meg a szerelem városa, hanem a ... Ezt többször is elismételték (hátha elsőre meg másodikra nem fogtam fel).

Monika játszadozott velem vagy tíz percig, és azzal búcsúzott, hogy ha majd Párizsban leszek, írjak nekik egy üdvözlőlapot. Ja, és várjam a nyereményt. Lessem a postaládát...

Lesem, és sokat gondolok Monikára.

Hogy mit, azt inkább nem mondom meg.