Csendes éj magányos lelkekkel. Már vetítik a mozik Dettre Gábor új filmjét

Egy idős hölgy és egy húsz év körüli fiú. Rózsika nénit elhagyta a férje, fia öngyilkos lett. Balu, szülei válásáig, a házban lakott, édesanyja most végzett az életével. Fia kedvelte a szomszédasszonyt, szoros barátság fűzte egyetlen gyermekéhez. Most mindketten a vesztesek oldalán állnak. Már csak egymásra számíthatnak.

Dettre Gábor tíz éve Berlinben élő, amerikai állampolgárságú magyar filmrendező. Tanult és tanított New Yorkban, élt Brüsszelben és Tallinnban, ahol ugyancsak rendezői mesterkurzusokat tartott. Pécsen a jogtudományi kar hallgatója volt, 1979-ben horgonyzott le az Egyesült Államokban. A színésznő és a halál, A tekerőlantos naplója és a Felhő a Gangesz felett című alkotásaival futotta legnagyobb köreit. A Tabló Mar del Plata és Karlovy Vary fesztiváljára is eljutott. Antigonéját még nem mutatták be a magyar mozik, pedig 2010 óta készen áll. A Duna Televízió a műsorára tűzte volna, de mivel ingyen kérte, Dettre Gábor nem adott engedélyt a vetítésre. De az ország összes középiskolája és egyeteme számára vált elérhetővé és oktatási anyaguk részévé. Tizennégy év után most jelentkezett újabb filmmel, a Csendes éjjel. Briliáns alkotás. Olyan munka, amelyet visszafogott lélegzettel néz az ember. Nemcsak rendezője – írója is a filmnek.

Arra a kérdésre, hogy kihez van több köze lelkileg, az idős asszonyhoz vagy az útját kereső sráchoz, azt feleli:

„Mindkettőhöz. A fiúról már írás közben azt éreztem, hogy az én vagyok. Az asszonyban pedig az öregedés, a múló idő kifejezése született meg. Tudjuk: az írók minden karakterbe beleírják magukat. Nem tudsz mást, mint magadból építkezni. Mindkét figura nagyon organikusan jött. Az alapötleten hosszasan töprengtem, de a forgatókönyvet gyorsan megírtam. Maga a forgatás pedig tíz nap alatt lezajlott. Pedig egészen más társadalmi közegből jöttem, mint a hőseim. Csodálkozott is sok barátom, hogyan tudtam erről a két egyszerű emberről így írni, ilyen mondatokkal. Bevallom, sokat segített a hasonlóság köztem, Piroska és Benett között. Hozzáteszem: Benett nem könnyű fickó. Szuverén, öntörvényű ember. De sok minden van bennem belőlük. Érdekes mód mostanában élem meg mindazt, hogy mi lett abból, amit fiatalkoromban magamban hordoztam. Ezért is van ez a kerete a filmnek. Álom, nem álom? A dolgok ugyanis nem feltétlenül így történtek, de történhettek volna így is, hiszen ezer irányból körülhatárol bennünket a rossz. Nagyon jelentős az elidegenedés, a totális elmagányosodás.”

Kamaradráma a film, de nem pusztán azért, mert kevés pénz volt rá. Ez később derült ki. Dettre Gábor arra koncentrált, hogy mi történhet egy emberélettel, ha így indul el, mint a srác esetében, és mi lesz azzal, aki olyan helyzetbe kerül, mint az idős asszony. Rózsi nénire már nem várnak nagy csodák, a fiú ugyan még érettségit sem szerzett, ám hirtelen felfedezett nyelvérzékével szeretne kezdeni valamit. Ők ketten a teljes elmagányosodás síkján ölelkeznek össze.

„A reményt akartam sugallni ezzel a piétaszerű képpel. Ez a pillanat talán mindkettőjük életét megváltoztatja. Valami történik köztük. Valaminek a magja termő földre talál kettőjük viszonyában. Van ilyen az életben. Találkozunk egy idegennel, lehet az akár egy bolti eladó is, akivel úgy beszélgetünk, hogy valami elindul köztünk. Érzi az ember, hogy ez kivételesen szép pillanat volt. Ebben a történetben pedig még ennél is többről, még mélyebb érzelmekről van szó.”

Különös hangsúlyt kap a filmben a lekváros keksz. Váratlan vendégét ugyanis nem tudja mással megkínálni az asszony. Azt viszont a legnagyobb szeretettel tálalja fel a fiúnak.

„Redukálni akartam mindenféle társadalmi kapcsolatot, nullára levinni a lehetőségeket. Olyan szituációk sorozatába akartam terelni ezt a két sérült lelket, amelyben minden szempontból teljes a kilátástalanság. És ebből a helyzetből akartam, hogy felcsillanjon a remény. Hiszen már enni sem tudnak mit. Robbantást is hallunk. Valami zajlik a háttérben. Az öregasszonyon pedig már a Szái Bába indiai közösség sem tud segíteni, ahová fohászkodni jár.”

Molnár Piroskával a Tabló című filmjében dolgozott először Dettre Gábor. A fiút megformáló Vilmányi Benett valóságos felfedezés volt számára.

„Piroskát régóta szeretem. Rá írtam a szerepet. Rengeteg magyar filmet nézek, itthoni barátaim utánam küldik. Benettről nem volt anyagom. Fátyol Kamilla hívta fel rá a figyelmemet, akivel szintén dolgoztam már. Ő mondta, hogy van ez a srác. Nehéz eset, de zseniális fickó, nézd meg! Mindent letöltöttem róla, és azonnal láttam, hogy fantasztikus, hogy ő lesz Piroska társa a filmben. De egymástól függetlenül mindketten azt nyilatkozták különböző interjúkban, hogy már nem akarnak filmezni. Szerencsére miután elolvasták a forgatókönyvet, egymástól függetlenül rögtön igent mondta a felkérésre. Tetszett nekik a történet. Döbbenetes volt, hogy miután átküldtem Piroskának az anyagot, és arra kértem, csinálja meg velem a filmet, hirtelen észbe kaptam, hogy micsoda ökör vagyok, hiszen ő is tragikus körülmények között veszítette el a fiát. Írás közben erre egyáltalán nem gondoltam, pedig amikor a Tablót forgattuk, zokogva mesélt róla. Rögtön kivert a víz. Fel is hívtam őt nyomban, hogy elmondjam neki, nem az ő életéből hoztam a filmbe ezt a szörnyű tényt, hanem kellett a párhuzam a történetbeli srác és az asszony fia között. Ők ketten ugyanis, a két fiú barátok voltak. Ne viccelj, Gábor, mondta Piroska, aki színész, és nem tud a saját tragédiájával megfelelően dolgozni, abban nincs tehetség. Egyáltalán ne zavartasd magad emiatt!”

Hogy álmodja-e az asszony ezt a történetet, vagy valóban megélte, arra Csuang-ce, a korai taoizmus kiemelkedő alakjával válaszol a Balázs Béla-díjas rendező.

„Csuang-ce repkedő pillangónak álmodta magát. A pillangó azonban nem tudta, ki az a Csuang-ce. De amikor felébredt, ismét igazi és valóságos Csuang-ce lett. Így aztán nem lehet tudni, hogy Csuang-ce álmodta pillangónak magát, vagy a pillangó álmodta, hogy ő nem más, mint Csuang-ce. De idézhetném Strindberget is, aki szerint a fantázia és a hallucinációk legalább annyira részei a valós életünknek, mint azok a dolgok, amelyek valóban megtörténnek velünk. Sok olyan élményem van nekem is a gyerekkoromból és a szüleimmel kapcsolatban, hogy nem tudom, megtörténtek-e, vagy csak a gondolataimban élnek.”