„Az abszurd dolgokhoz elég erős az affinitásom” – interjú Koltai Róberttel

A jó szereplehetőségek éltetik, állítja Koltai Róbert, Jászai Mari-díjas színművész, rendező. Ebből maradt még neki: a nemzet színészével, Jordán Tamással közös estjük van a Pinceszínházban, miközben – többek között – élettársa, Gaál Ildikó rendező, műsorvezető filmjeiben és lakásszínházi előadásaiban szerepel.

Tavaly szerepet vállalt a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) film- és televíziórendezés alapszakján idén végző Csizmadia Máté Noel Átmenet című rövidfilmjében. A negyedórás alkotásban egy olyan nyugdíjast játszik, akinek a felesége egy fiatalítógépet használva megint harmincéves lesz, ő azonban nem él a lehetőséggel. Egy hónapja ünnepelte a 81. születésnapját. Szeretne ötven évvel fiatalabb lenni?

Nem, ezt szeretném, ahogy most vagyok. Nem hagytam abba a mozgást, a munkát. Elég sok önálló estünk van Gaál Ildivel (Gaál Ildikó, színházi rendező, rádiós műsorvezető – NMM.), a párommal, akivel kilenc éve vagyunk együtt. Tehát nem érzem hiányát a munkának, a közönséggel pedig hetente van egy-egy ilyen teltház körüli esténk.

Elég fiatalos, aktív, mozgékony…

Hát azért a mozgékonyságom már nem a régi. Ezt olyankor érzem, mikor megindulok. Számolom a lépteimet: állandóan figyelem, hogy mennyit mozgok egy nap, hány ezer métert, hány lépést. Ez tart fitten, meg a közönség.

Hol szokott sétálni?

Általában itt, a környéken. Olvasom, hogy egyre több betörés van Rákoskerten, de nem tántorít el. Nem messze a vasúti megálló, a helyi buszjárat itt megy el. Majdnem minden délelőttönként ugyanaz a sofőr kora délutánig. Nagyon helyes, mindig kiinteget, ha észrevesszük. Karácsonykor le is szállt a buszról, hogy boldog ünnepeket kívánjon. Ha előadásra készülök, még többet sétálok. Például tegnap este is volt előadásunk. Lakásszínház. A Deák Ferenc téren kell kiszállni a metróból, és rögtön ott van egy nagyon jó lakásszínház.

A Kugler!

Igen, a KuglerArt Szalon. Az előadásunk címe: Másfél óra. Nagyon szerette a közönség. Én sokat improvizálok. Ez felolvasószínházi előadás. Nemhogy nem irtózom a felolvasástól, hanem nagyon-nagyon szeretem, hiszen csak az újabb és újabb gondolatokra kell koncentrálni, nem a szövegre, hogy mi is jön vajon…

2019-ben még Gaál Ildikó rendezésében játszott Christian Gundlach német író, rendező Batang felé című kétszereplős darabjában, partnere Szirtes Balázs volt. Még abban az évben elkezdtek szintén a demenciával foglalkozó kisfilmeket készíteni, az öt etűd együttesen Demencia spotok néven fut. Látta Az apa című 2021-es filmdrámát, amiért An­thony Hopkins walesi színész megkapta a második Oscar-díját?

Nem, de hát én nem indultam azon a versenyen! (Nevet.)

Miért fontos önnek a de­mencia?

Nem a demencia fontos, hanem a jó szereplehetőség. Egyébként néha meg-megérint. Talán már fiatalabb koromban is megérintett. Hopkinsra visszatérve, nekem elég a „saját” demenciám! Bár nekem nincs, az agyműtétem óta lassabb vagyok.

Egyik unokája, Koltai Dániel asszisztens volt a Demencia spotok forgatásán. Fia, P. Koltai Gábor filmproducerként vált ismertté. Esetleg az unokája is a filmezés felé indulna el?

Dániel valóban asszisztensként csatlakozott a csapatunkhoz. De a fiam már nem filmes, hanem több olyan étterme van, amely mindig közel áll a Michelin-csillaghoz. Már tizenöt éve üzemel a MÁK vendéglő, aminek egész különleges az étlapja, meg a szerepe az étkeztetésben. Fél éve egy tihanyi szálloda kertjében újabb éttermet hozott létre. Az SHO Tihany nagyon-nagyon remek konyhával rendelkezik, egy hónappal ezelőtt az is Michelin-ajánlást szerzett.

Jó a kapcsolata az unokájával?

Igen, de három unokám van. Dani, a nagy huszonegy éves, négy nyelven – anyanyelve mellett németül, angolul és horvátul – beszél. Az édesanyja Horvátországban volt diplomata, meg volt Brüsszelben is. Megpályázott egy tengerjáró óriáshajón valamilyen állást, és mint technikust vették fel, de mint hangmérnök szerelt le. Több mint fél évig volt a legtávolabbi tengeren. Amerikába hajóztak be, de már itthon van. Itt is nagyon elfoglalt, de épp most hívott meg a lakásába. Ő fog főzni!

Alkotóenergiák veszik körül: Ildikóval eddig négy könyvet hoztak össze közösen, párja kisebbik fia, Mucsi Balázs a Demencia spotok látványtervezője volt, a nagyobbik, Mucsi Kristóf pedig játszott benne, éppúgy, mint ahogyan szerepel az említett lakásszínházi előadásban…

A Demencia spotok néhány külföldi fesztiválon elismerést is kapott. Ildikó egyik fia színész, a másik festő, látványtervező. Lényegileg a család már elő tud állítani.

Sok színész hetven-nyolcvanévesen elköszön a színpadtól, visszavonul a filmezéstől.

Én mindig várom az újabb előadásnapokat. Most például a Pinceszínház körül forognak a gondolataim. Az semmi… – Koltai Róbert és Jordán Tamás estje, ez a címe annak az előadásnak, amivel ott mutatkoztunk be. Sztarenki Pál igazgató találta ki, hogy december 16-án, az én 81. születésnapomon legyen a bemutató előadás, majd január 15-én, Jordán Tamás 82. születésnapján a második. Ketten rögtönözgetünk. Azért fix alapokon nyugvó rögtönzésekről van szó, amiket kidolgoztunk előre, de egymást, ezt a nem rövid pályát, a közös humorfajtát ismerve nem fogunk csalódást okozni. Mindketten mondunk verseket, én Dés-dalokat is éneklek.

Dés Lászlótól vette át a „Kossuth-díjasok Kossuth-díját”, amellyel rajta kívül egy sor Kossuth-díjas: Ascher Tamás, Bezerédi Zoltán, Básti Juli, Csákányi Eszter, Gothár Péter, Jordán Tamás, Kulka János, Lázár Kati, Máté Gábor, Molnár Piroska, Pogány Judit, Zsámbéki Gábor, valamint Sztarenki Pál, a Pinceszínház igazgatója tüntette ki. Teljes meglepetés volt az oklevél?

Azt tudtam, hogy föl akarnak köszönteni a születésnapomon. A Kossuth-díjasok közül is nagyon sokan ott voltak, Zsámbéki Gábor csak egészségi okokból nem tudott eljönni, megtisztelt minket Karácsony Gergely főpolgármester is. A műsor legvégén egyszer csak felsétált a Dés a színpadra, aki nekem az egyik legközelebbi – talán így is mondhatom – hozzám tartozó, mert a dalaival, meg a Sose halunk meg zenéjével örökre barátok lettünk. Följött a színpadra, és elmondott egy olyan ajánlóbeszédet, amiben benne volt az egész pályám. „Koltai tehát egyrészt a politikai bornírtság és rosszindulat, másrészt az elitista sznobizmus áldozata”, mondta arról, hogy miért nem kaptam Kossuth-díjat. Nemcsak arról van szó, hogy jobbat mondott rólam, mint a legfényesebb kritikák, hanem szakmailag is fantasztikusan erős szöveggel készült.
 

Meghatódott?

Nagyon! Dés olyan felkészült volt, mint egy kritikus sem. Részletesen említette a színpadi szerepeimet, a rendezéseimet, a filmjeimet, és nem csak azokat, amiket együtt csináltunk.

Mióta nincsen Illetékes elvtárs, a híres paródiafigurája, amivel 1985-ben debütált?

Addig nem nyugszik, míg el nem mesélem, hogy találkozott a fiatal Orbán Viktor és Illetékes? 1994-ben járunk, akkor a jelenlegi kormányfő még ellenzéki pártelnök volt. Akkoriban a Rádiókabaré – Csúcs László rádióalelnök hajtotta végre a jobboldali kormány utasítását – ki volt rúgva a Magyar Rádióból. Farkasházy Tivadar ötlete volt, hogy járjuk körbe az országot. Tavaszi hadjárat néven elindultunk, Boncz Gézától kezdve a Markos Gyuriig és a Nádas Gyuriig nagyjából mindannyian. Akkoriban Az ügynök halála című csodálatos Arthur Miller-darabban játszottam Veszprémben. Fehérváron volt az ominózus rádiókabarés fellépésünk. Azt mondták, hogy Orbán Viktor, aki akkor még srác volt, elvállalja, hogy bejön az Illetékes elvtárssal, aki a rendszerváltás után már polgártárs, meg úrtárs volt. Ez a figurám arról volt híres, hogy egy borzasztó alak, aki bárkivel beszélt, azt lesöpörte. Sok politikus vállalta, hogy színpadra jön velem – már a szocializmus éveiben is.

Pedig az Illetékessel való találkozásból nem lehetett jól kijönni!

De én jöttem ki a legrosszabbul végül, mert Kaposvárról már mindenki Kossuth-díjas: tizenkét Kossuth-díjas van, csak én nem. Orbán Viktor kikötötte, öt percnél tovább nem akar az Illetékessel beszélni. A színpadi idő máshogy telik, mint a valós idő, ha az ember épp a közönség szeretetét élvezi. Bementem. „Mi van, kispajtás? Te akarsz miniszterelnök lenni? Előbb nőjél meg, aztán se te leszel!” Ezzel nyitottam. Sikítoztak a nézők. Aztán a nevével folytattam: „Téged, hogy is hívnak? Valamilyen piktor vagy orbánc?” Ilyen kegyetlen figura volt az Illetékes. Teltek-múltak a percek, nekem a közönség diktált. Nem tudtam abbahagyni a poéngyártást. Már eléggé benne jártunk, amikor egyszer csak abbahagyta az együttműködést velem. Csak nézett, hogy mi az anyámért nem kérdezem meg azt, amiről szó volt.

Hány percig állt a Fidesz akkori elnöke Illetékes mellett?

Túl sokáig. Nyolcszor terjesztettek fel Kossuth-díjra, mindig hiába. Persze, mondhatnám, hogy voltak szocialista kormányok is, például a Gyurcsány-féle évek…

Miért nem kapta meg a Kossuth-díjat 2002–10 között?

Nem tudom, nem az én saram. Párszor fölterjesztettek, aztán már nem.
 
Fábry Sándor humorista, akivel a Rádiókabaréban is együtt dolgozott, a közelmúltban nagy port kavarva beszélt arról, hogy szeretne Kossuth-díjat.

Olvastuk, hogy a megszólalása után sokan nekimentek. Egyébként voltam párszor a tévéműsorában. A Sose halunk megnek pedig ő volt a dramaturgja. Ő találta ki, hogy Doxa karórát adjon nekem az apám a filmben. Nekem ez egy szép emlék.

„Talán egyszer nagyfilmet is készíthetünk a témában” – ol­vasható a 2020-as Végszót adokveszek című könyvében a Demen­cia spotok kapcsán. Van még arra esély, hogy az öt kisfilm története nagyjátékfilmként folytatódjon?

Ha születne ezekből egy olyan forgatókönyv, ami ezt a figurát elejétől végig vinné, akkor szerethető filmet lehetne készíteni. Ugyanakkor ott van az Ildi által írt és rendezett film, a Los Angeles-i magyar filmfesztiválon a legjobb film, a legjobb forgatókönyv és a legjobb férfi színész kategóriában díjazott Meghalni bárki tud, ami továbbgondolása annak az óriás műnek, amelynek a címe…

Sose halunk meg?

Nem, nem, nem. Operáról van szó, amiben azt éneklik, hogy „add a kulcsot, add a kulcsot, mert szeretlek!”

A kékszakállú herceg vára!

Igen, Bartók műve. Ami pedig a kérdést illeti, az ember mindig új dolgokon gondolkodik. De azért az az igazság, hogy mostanában már egy jó ideje nagyon nehéz filmet készíteni. Aki nincs ebben az úgynevezett NER című körbe, annak szinte lehetetlen hozzájutni az anyagi forrásokhoz. Másrészt, én színész vagyok, akinek úgy alakult az élete, hogy kilenc filmet rendezhetett, amiből sok százezres nézőszám született. Van egy olyan filmünk, ami már huszonéve verhetetlen a mozikban.

Az 1997-es A miniszter félrelép, amely 662 ezres nézőszámot produkált. Kern Andrással közösen rendezték és játsszák a főszerepet, a fiatal Dobó Kata a partnerük…

Igen, bár annyit pontosítanék, hogy Dobó Kata örökké fiatal. Szerénykedhetnék, de a közönséget általában színpadon és filmen is el tudtam érni.

Tavaly ősszel került mozikba a Ma este gyilkolunk című, új nagyjátékfilmje.

De az nem saját rendezésű. Játszom benne.

„Kern Andrást, Koltai Róbertet, Pogány Juditot és a többi színésznagyságot azonban akkor is öröm látni, ha rangon aluli filmhez adják a tehetségüket” – írta Kránicz Bence a 24.hu portálon megjelent kritikájában. Miért nem talált utat a film a közönséghez?

Hát ez nem lóverseny, ahogy mondani szokás. Ötvenezren jegyet váltottak rá, komoly szám ez manapság. Persze, nem olyan kimagasló, mint a Futni mentem esetében, de az különlegesen jól eltalált film. Herendi munkáját én is ünneplem.

Látta?

Láttam. Nagyon jól eltalált film, remekek benne a gondolatok, a rendezés, a színészek. De kellemes volt Fazakas Péter krimivígjátékát is forgatni. Voltunk vele külföldön is, a kolozsváriak nagyon szerették.

Voltak-e olyan improvizációk a forgatáson, mint a Panelkapcsolat című ’80-as évekbeli klasszikusnál, amit Tarr Béla önre és Pogány Juditra talált ki?

Itt nem. Ott viszont olyan alaposan átbeszélt helyzeteket hozott létre a világ egyik legjobb rendezője, Tarr Béla, hogy megtermett benne a rögtönzésünk. Annak idején volt egy kis feszültség a film után, mert amikor már sikere volt, én valahol azt nyilatkoztam, hogy írta és rendezte Tarr Béla, és azzal, hogy „rendezte” teljesen egyet értettem, de az „írta” kapcsán azt találtam mondani, hogy abban azért mi is benne voltunk. Ma már bánom, mert az ő zsenialitása nélkül biztos nem születtek volna olyan összecsapások, amiket kihozott belőlünk. A Szambával kint voltam a Sao Paoló-i filmfesztiválon, az ottani filmesek pedig végig azzal jöttek, hogy ismerem-e Bela Tarrt. Tulajdonképpen az elég világ térde esett Tarr nagysága előtt, én meg akaratlanul is megsértettem. Nem vagyunk haragban, de az tény, hogy többet már nem kért fel, pedig tényleg jó mondatokat sikerült létrehozni az ő hatására. Csak egyszer keresett meg, az egyik filmje utószinkronjával. Nem kaptam meg a szerepet, de mondta, hogy még mindig jó színész vagyok. Csodálkoztam, mert azt hittem, hogy velem már befejezte.

Emlékszik a forgatásra?

Az akkor kilencéves fiam is játszott benne. Az egyik jelenetben valami külpolitikai tévéműsort néztünk a panellakásban, a kapitalizmus és a szocializmus közötti különbségről volt szó. Akkor mondtam azt a mondatot, hogy „mi vagyunk a jobbak, ők a fejlettebbek”, ami semmilyen forgatókönyvben nem szerepelt.

Hol vették fel?

Kétszer is felvettük: először főiskolai vizsgafilmként – Diplomafilm címmel – Salgótarjánban, majd Béla egyik korai nagyjátékfilmjeként. Komoly dicsőség, hogy újból felkért minket mindkét főszerepre.  Sokszor külön-külön instruált minket, így nem tudtuk, hogy mire számíthatunk a másiktól. Volt egy „kölcsönbe” kapott kisgyerek. Talán hathónapos lehetett. A strandjelenetben, ahol Judit hisztériája a tetőfokára hág, folyamatosan bömbölnie kellett. Én csak morgok, Judit őrjöng. A kicsit ide-oda rakosgatta, egyszer meg is rázta. Remélem, hogy kinőtte…

Ekkor már tíz éve házasok voltak. Az életben is ennyit veszekedtek?

Mindenki veszekszik, Béla viszont direkt ráment arra, hogy az általam játszott férj Romániába akar menni, a Jutka által játszott feleség pedig kiborul.

Most milyen a szövegtanulási képessége?

Filmnél mindig van egy kis összemondás a forgatás előtt, ez segítség. Ha jó a szöveg, bemászik az ember fejébe. Színpadon pedig mostanában nem játszom olyat, amit tanulni kellene.

Forgatókönyvírót játszik a nemrég felhozott Ma este gyil­kolunkban. Sokan nem tudják, hogy társszerzőként jegyzett több forgatókönyvet, például a Sose halunk meg, a Szamba, A miniszter félrelép, az Ámbár tanár úr, a Csocsó, avagy éljen május elseje, a Világszám! és a Megy a gőzös szkriptjeit.

Még többen is benne voltam! A Szamba az én történetem, a Sose halunk meg a nagybátyámé. Mindig írói segítséggel dolgoztam: Nógrádi Gábor és Vámos Miklós volt a partnerem.  

Hogyan születnek az Ildikóval közös könyvei?

Az első két könyvben még nem volt benne, aztán jött két másik, a Végszót adok-veszek, majd Az én kabarém. Ezekben már társszerző volt. Tavaly jelent meg a Koltai 80 – Filmeskönyv. Azt már ő hozta össze a legfontosabb barátaimmal, akikkel együtt dolgoztam. Grecsó Krisztiántól Désig sokan benne vannak, köztük Szabó G. László, az Új Szó újságírója, aki a Jiří Menzelhez fűződő kapcsolatomról írt.

Az 1993-as Sose halunk meg volt az első mozifilm, amit rendezett. Szokta mondani, hogy Vámos Miklós, József Attila-díjas író a bemutató után azzal állt elő, hogy akárki akárkit mond, ön már rendező. Elérhetőek az interneten Friderikusz Sándor Meglepő és mulatságos című műsorának részletei, köztük Beleznay Endre színművész önnel készített 1998-as álinterjúja, amelyben azt mondja, alapvetően színészként gondol magára. Annak fényében, hogy azóta négy másik filmet rendezett, változott az öndefiníció?

Egyáltalán nem, de hát már jó tizenöt éve nem rendeztem! Sokáig kapaszkodtam Miklós megjegyzésébe. Azt mondta, hogy ne törődjek a rosszindulatú dolgokkal, mert én már rendező vagyok, nem csak egy színész. Az álinterjún ma már röhögök, pedig akkoriban cseppet sem találtam viccesnek. Azzal éltek vissza, hogy Beleznay ismeretlen volt, én pedig azt hittem, tényleg egy szerencsétlen keszthelyi riporter. Ilyeneket kérdezett: művész úr, kérdezhetek? Mondom, persze, kérdezzen. De akkor már nagyon türelmetlen voltam, mert jött azzal, hogy van egy unokahúga, huszonkét éves, szőke a haja, ne fesse-e vörösre, ha be akar kerülni filmbe. Mondjuk volt olyan meghívott, aki elküldte a jó édes nénikéjéhez. Én inkább meg akartam menteni.

Tud nevetni önmagán?

Tudok, de akkor nem nevettem, mert az Ámbár tanár úr című filmemet vágtuk, én pedig eljöttem erre a hülye beszélgetésre, aminek se füle, se farka nem volt. Próbáltam nyugis lenni, nem ment könnyen. Aztán volt ebből egy levezető riport is, ott már mindenki kacagott. Sokat megmutatnak az ilyen átverős interjúk az emberből.
 

Mit szól ahhoz, hogy tizenhárom év után februárban megrendezik a 44. Magyar Filmszemlét?

Dacára a Los Angeles-i díjainknak, a Meghalni bárki tud a kisjátékfilmek versenyébe nem jutott be. Amikor megláttam, hogy kik döntenek a részvételről, egyből láttam két olyan producert, akinek nem volt jó szava semelyik filmemhez sem. Nem izgat túlzottan, ilyen az élet.

Édesapjáról nyilatkozta, hogy szerette a verseket, háromezret tudott fejből, még a végakaratát is rímbe szedve írta meg. Ön is ennyire szereti a költészetet?

Apukám hagyott ránk magnón jó néhány verset meg egy-két dalt is, mint ajándékot. Sportvezető létére az egyik legjobb magyar versmondó volt. Tőle tanultam meg a hatásszünetet. Lehet akkora szüneteket tartani, mint egy ház. Még a nagy verseknél is.

Kit tart a legnagyobb versmondónak a pályatársai közül?

Most egy kicsit megfogott.

Nekem az idén kilencvenhét éves Csernus Mariann, Kossuth-díjas színművész jut eszembe, akivel baráti kapcsolatot ápolok. Három éve még színpadra állítottuk a Vizsolyi Biblia 2.0 című önálló estjét, ahol Károli Gáspár 16. századi Szentírás-fordítását adta elő…

Nekem van vele egy nagyon bizarr és szép emlékem. Tizen­két évesen Sztálinváros, vagyis a mai Dunaújváros legjobb ifjú szavalója lettem, a versenyt egy Somlyó György-verssel nyertem meg. A komszomol Újpesten, ez volt a címe. 1955-ben vagy ’56-ban aztán Szigligeten voltunk nyaralni mi, sztálinvárosi úttörők. Somlyó versét pedig el kellett mondanom az alkotóház kertjében, ami teli volt színészekkel meg rendezőkkel. És ott volt egy huszonéves, csinos nő, akit csak bámultam. Egy öblös fának az alsó ágán ült egy pacákkal. Puszizkodtak. Bemutattak minket, mondván itt vannak az úttörők, ezek ketten pedig egy szerelmespár voltak. A nőt Csernus Mariann-nak, a férfit Somlyó Györgynek hívták. Friss házasok lehettek, de lehet, Mariann még csak a költő menyasszonya volt. Nem gondoltam volna, hogy hetven évvel később erről a hosszú lábú nőről fogok beszélni!

Milyen versek jutnak eszébe?

Két József Attila-vers: A Dunánál, meg a Thomas Mann üdvözlése. Van egy Mann-estünk, a Halál Velencében című elbeszéléséből készült. Ildi rendezte, Darvas Feri (Darvas Ferenc, Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész – NMM.) zongorázik alatta. Mindig úgy kezdem, hogy egy ide illő verssel szeretném kezdeni, majd elmondom a Thomas Mann üdvözlését. Elmondhatom?

Megköszönném.

(Elmondja.) Úgy érzem, ilyen jól már régen nem ment. Aktuális, nagy versnek tartom.

Libabőröztető volt hallgatni.

Ebben apukám is benne van. Néha megkérdezem arról is a nézőket, milyen Petőfi-verseket ismernek. Jönnek az óriási forradalmi versek: Egy gondolat bánt engemet…, Nemzeti dal, Csatadal. Aztán én, hogy tegye föl a kezét, aki ismeri a Péter bátya című versét. Ismeri?

Nem vennék rá mérget!

De az én apukám ismerte. A legnagyobb forradalmi vers, amiben benne van a szabadság, de a család, az öregség, az élet is. Apukám fejből mondta, talán jobban is, mint én. Nem csak megmaradt, hanem egyre fejlődik bennem.

Bánja, hogy a könnyedebb szerepekkel azonosítja a közönség? 

Pedig a filmjeimben is vannak megrendítő dolgok… 

A Sose halok meg? című könyvéből tudom: nem akart színész lenni. 

Abban azt mondom, hogy nem akartam színész lenni?  Nem mondtam igazat. Abszolút színész akartam lenni, de abban lehet valami, hogy egyszer-kétszer eltántorodtam, mire  felvettek a Színműre…

Mióta készült a pályára?

Mióta az első szavalóversenyeket megnyertem. Ilyen papa mellett nem is vágyhattam volna másra! Apám játékosai, a sztálinvárosi focisták néha NB I-ért küzdöttek. Ha volt okuk vigadni, mert például feljutottak a nagyok közé, gyakran kérték apámat versmondásra. „Pista bácsi, mondjon el egy szép Ady-verset!”. Apámból pedig dőltek a versek.

Milyen apa volt az édesapja?

Szigorú, tudtam tőle félni. Ilyen volt a munkájában is, nem tűrte a sportszerűtlenül játszó focistákat. Anyukámtól is sok mindent kaptam, elsősorban a szívet.

Édesapja öröksége mellett a huszonöt kaposvári év a zsinórmérték?

Igen, a kaposvári Csiky Gergely Színház viszonyítási alapom, pedig én azért kezdtem ott a pályát, mert sehova nem kellettem. A főiskolán a legsikeresebb vizsgám egy munkanélküli világszemete volt Harold Pinter A gondnok című darabjában. Ha vidéki színházakból jöttek szerződtetni, mindig fiatal hősöket keresgéltek. Én öreg szerepben voltam. A férfi szerep még nem volt az enyém, mert srác voltam. Az öreget viszont meg tudtam fogni az abszurd felől. Hamar kiderült, hogy az abszurd dolgokhoz elég erős az affinitásom.

Zsámbéki Gábor aztán nem vitte tovább magával az 1982-ben alapított budapesti Katona József Színházba. Visszaigazolás volt, hogy 2016-ban, a távozó Haumann Péter szerepére Máté Gábor rendező, a teátrum igazgatója felkérte A mi osztályunk Abramjának szerepére a Katonában?

Mi már partnerek voltunk többször Gáborral Kaposváron, hiszen az ő színészi útja is ott kezdődött, akárcsak az enyém. Jelentős visszaigazolás volt, amikor megkaptam ennek a nagyszerű kollégának a csodálatos szerepét Tadeusz Słobodzianek drámájában. A százötvenedik jubileumi előadáson csatlakoztam. Léner Péter, a József Attila Színház akkori igazgatója, akinél két évtizeden keresztül játszottam a Balfácánt vacsorára!-t meg A miniszter félrelépet, eljött a feleségével megnézni. Volt egy szép drámai jelenet a legvége felé, ahol szinte monológot mondok. Ott mindig nagyon nagy csöndek, szipogások voltak a nézőtéren. Léner mesélte, hogy volt egy olyan pillanatom, hogy neki is kijött a könnye. Már szégyellte a felesége előtt, hogy így bőg, ezért kicsit elfordult. Mellette is ült egy meghatódott férfi, aki szintén szégyellte a felesége előtt, és a két síró férfi egymásra nézett. Ez nem olcsó eszközökkel elért hatás volt, hanem egy nagy előadásban egy nagy jelenet, amit néhányszor meg tudtam jól csinálni.

Kik azok a pályatársak, akikkel ma is barátságot ápol?

Jordán Tamással ötvenhét éve, a Fényes szelek forgatása óta ismerjük és szeretjük egymást. Kern Andrásról nem esett szó, hosszú-hosszú évtizedekre nyúlik vissza a barátságunk. Huszonévig játszottunk két darabot együtt, sőt az egyikből filmet is rendeztünk. Ott van még Kertész Péter, a legkitartóbb barátom. Péter nyolcvankét éves lesz februárban, tizenévesen barátkoztunk össze egy közös cimborán keresztül.

Fontos önnek, hogy segítse a fiatalokat?

Ha tehetséget látok, elgyengülök. Ez alól a fiatalok sem kivételek, de nem szoktam se tömjénezni őket, se szidni. De örülök, hogy valaha médiaiskolában tanítottam.

Ihos József szokta mesélni, hogy még kezdő humorista volt, amikor javasolták neki, hogy önnek vigye el az első jelenetét. Akkoriban Kaposváron játszott, aznap a Troilus és Cressidát, ön kijött római tógában, tőrrel az oldalán. „Szerbusz, miben segíthetek?” – nyújtotta a kezét, majd az alábbi mondat kíséretében visszasietett: „Mindjárt beszaladok meghalni és jövök ki!”

Ilyen jószívű lettem volna? (Nevet.) Nem emlékszem a konkrétumokra, de valóban én játszottam a vén Nestort, Ihos szövegét meg tényleg elvittem Farkasházynak.

Egy Népszava kiterített száma van a kanapén, mellette Élet és Irodalom. Mit olvas mostanában?

Sok mindent, de leginkább Élet és Irodalmat, Magyar Hangot. Leginkább az érdekel, amin lehet mérgelődni, meg esetleg nevetni. Az igazságérzetem elég erős: nagyon sok minden nem tetszik.

Mikor nevetett legutóbb egy jóízűt?

Jordán nemrég eszembe juttatta az egyik saját poénomat, azon jót tudtam nevetni. Néha a közélettől is elfog a röhögés, de az nem mindig őszinte.