Nehéz választás

A gyerekek meglapulnak a gyerekszobában. Sosem volt ilyen a csend. Az egyik az ágyon nyomkodja a mobilt, a másik az asztalánál ül és rajzol. Ketten néha egész hadseregnyi erőfölénnyel bírtak a szülőkkel szemben, neki néha az volt az érzése, szőnyegbombázás áldozatai, amikor mindkét kamasz belekezdett az érvelésbe, hadakozásba. Néha olyan húsbavágó igazságot toltak a képükbe, amit napokig nehéz volt megrágni. Húh, de fájt neki, amikor az autóban morgott egy sofőr tétlensége miatt, erre a gyerek azt mondta: úgy ítélkezel, mintha te máskor nem ezt csinálnád. Persze, ez így nem volt túl tisztelettudó a gyereke részéről, és nem is teljesen értett vele egyet, de abban igazság volt, hogy ítélkezett.

Sokszor a házasságuk mélységeit is rájuk olvasták: talán nektek kellene többet beszélgetni, és nem csak eljátszani a boldog családot. Pedig ő sokáig abban volt, hogy ez tényleg boldog család, együttélés, amiben négyen keresik a helyüket, mert ugye a gyerekek míg kicsik voltak, folyamatosan az anyjukat akarták, később a két gyerek kettő felé futott, így mindkettejüket lekötötték, közben építkeztek, rohantak, a kamaszkor idején már-már hihette, hogy helyreáll a rend a kapcsolatukban, hiszen abbamaradtak a civódások. De a tompaság érzése nőtt. Mindketten szürkén léteztek a szürke hétköznapokban, malomkerék élet ez, ezt sóhajtozták.

Aztán egy nap, edzés közben szóba állt vele. A későbbi harmadik féllel. Akkor kezdte a konditerembe járást, elesett volt, de vidám. Hangos kacagása feltöltötte, így amikor felajánlotta neki, hogy járjanak közös időpontban, az ellenkezés helyett önfeledten mondott igent. Meg sem fordult a fejében a házastársa.

A srácok este lapítottak, talán az utolsó években először nem dumáltak bele a szüleik dolgába. Egyik sem szemtelenkedett, mindkettő érezte, hogy most búcsúzni kell, apa kilép, elmegy, anya sírva a hálóban marad, majd nekik kellene odamenni, vigasztalni, szegény anya, mondogatni.

Odalép a kisebbhez, megsimogatja a fejét, az nagy könnyekkel áztatja a lapot és a rajzát, egy nagy sárga ház van rajta, körülötte zöld fa és fű. A nagyobbik ránéz, könnyes a szeme, az apja csak annyit mond, vigyázz a tesóra.

Megindul kifelé a szobából, visszanéz a mindig erősnek és magabiztosnak tűnő nagyobbra, de nagyon aprónak látszik. Olyan elveszett, olyan magatehetetlen.

Mondania kellene valami okosat. Mit? Nem őket hagyja el, nem velük nem volt boldog, teljes, elégedett. Mással van a gond. Máshogy kellene élni, már negyvenöt éves, máshol a helye, másnál a lelke másik darabja, más kezét szorongatva érzi a biztonságot.

De tudja, ezt ők nem értik meg, ahogy azt sem tudják a helyére tenni, hogy ő elmegy, és itt hagyja rájuk a síró anyjukat. Minden lépéssel jobban töri őket össze, most ők vagy ő, az új életbe vetett hite?

A másodperc töredéke alatt dönt.

Készítek vacsorát, nyögi ki végül, és az előszobában lévő utazótáskát visszaviszi a hálóba, hogy a felesége is lássa.

Bundás kenyér lesz a vacsora, mindenkinek megfelel?

Egyhangú válasz érkezett.