„Látod már, ez a film az életünk...” – A 44. Magyar Filmszemle mint kordokumentum

Mostanában nagyot mennek a magyar filmek a mozikban, de többnyire nem azok, amelyek állami támogatással készültek. Ez ugyebár a legdrágább művészeti ág, sok pénz kell hozzá. Ám mivel csapatmunka is, kollegiális összefogással mégis boldogulnak mindazok (egyre többen), akik nincsenek a húsosfazék közelében. 

Az utóbbi évtized során az is kiderült, milyen képet akar mutatni magáról kifelé az állam, melyek azok a témák, ötletek, amelyek nem kaphatnak zöldet, illetve, hogy a remek ötlet önmagában nem elég – a támogatásért pályázó személye sem mellékes.

Előfordul(hat), hogy egy jó forgatóköny rossz kezekbe kerül, vagyis nem azok csinálnak filmet belőle, akik a legalkalmasabbak rá. A Nemzeti Filmintézet döntőbizottságának szempontjait nehéz megfejteni, az elutasítások indoklásában gyakran szerepelnek olyasmik, hogy „ez a téma nem érdekli a magyar nézőket“.

A múlt héten lezajlott 44. Magyar Filmszemlén csupa olyan alkotást díjaztak, amelyek zajos közönségsikert is arattak. Nem volt könnyű dolga a zsűrinek, mert ezúttal a szokásos egy év helyett két év termését értékelték, és csak nagyjátékfilmekből huszonötöt válogattak be a versenyprogramba. 

Tizenhárom évvel ezelőtt – a 43. Magyar Filmszemlén - már nem voltak díjak, a szervezők örültek, hogy egyáltalán sikerült összehozni egy „fapados fesztivált” (Tarr Béla frappáns kifejezése). Azóta pedig csend honolt a magyar tájon, illetve volt egy próbálkozás valamiféle államilag dotált filmfesztivál felfuttatására, de ez a projekt befuccsolt. Legrosszabbul azok jártak, akik 2021-ben, vagy 2022-ben tettek le az asztalra jelentős alkotásokat, mert ők odahaza egyáltalán nem kaphattak díjat. Ilyen például Kiss Hajni csodálatos filmje, a magyar-szlovák koprodukcióban készült Külön falka, vagy Bernáth Szilárd Larry-je – hogy csak két személyes kedvencemet említsem az évtized elejéről. 

A legjobb nagyjátékfilm díját, egyben az újjáélesztett Filmszemle fődíját idén a Magyarázat mindenre, Reisz Gábor társadalmi kórképe érdemelte ki. 

Ennek is volt szlovák társproducere, ezért nálunk is forgalmazásba került, szlovák felirattal láthatta a közönség, és komoly nemzetközi sikert aratott. Például 2023-ban Velencében ez lett a Horizontok szekció (a két versenyszekció egyike) legjobb filmje, ami magyar alkotással még nem fordult elő. A következő évben Reisz Gábort már zsűritagnak hívták Velencébe, Európa egyik legfontosabb seregszemléjére, illetve Karlovy Varyba. 

Kész csoda, hogy ez a mai magyar valóságról szóló film egyáltalán elkészült, olyan kevés pénzük volt rá az alkotóknak. 

A történet röviden: Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) véletlenül a zakóján felejti a kokárdát, aztán „megnémul” a történelem érettségin, és otthon azt hazudja, a kokárda miatt buktatták meg. A jobboldali apuka (Znamenák István), aki amúgy is rühelli a liberális töritanárt (Rusznák András), elmeséli az esetet orvosának, aki tovább meséli egy taxisofőrnek, aki tovább meséli a fodrászának, és a fodrászok ugyebár nagy pletykafészkek. A hír eljut egy jobboldali újság fiatal munkatársához (Hatházi Rebeka), akinek köszönhetően országos ügy kerekedik belőle. Ábel szerelmes Jankába, az osztálytársába (Kizlinger Lilla), aki viszont az említett töritanárba van belezúgva.

A csaknem két és félórás filmidő elegendő arra, hogy valamennyi karakter kikerekedjen, sőt nem is Ábel dominál itt, hanem a környezete. A környezeti hatások jobban meglepik a fiút, mint maga az érettségi, ama bizonyos nagy nap, amikor minden „eldől”. Ezt az abszurd érzést táplálja a fiatalokban az iskolarendszer – nálunk is – évtizedek óta. De 18 évesen kevesen tudják, merre tovább, hiszen az elmúlt éveik biflázással teltek. Ez legalább akkora probléma, mint a kokárda, amelynek szimbolikája az elmúlt húsz évben alaposan megváltozott.

A rendező pontos képet fest a kettészakadt országról, miközben egyik oldal mellett sem foglal állást. Becsey Kristóf operatőr kisrealista atmoszférát teremt ehhez, részben a mostoha forgatási körülményeknek köszönhetően. A jővő kritikusai majd egyéni filmes eszközökről, sajátos, független filmnyelvről fognak írni. Ez azonban nem valamiféle nemzedéki esztétikai sajátosság, hanem kényszer szülte forgatási gyakorlat.

A legjobb elsőfilmesnek járó díjat Szimler Bálint kapta a filmszemlén a Fekete pontért, amely szintén minimál-büdzséből, több producer összefogásával készült, és az elmúlt ősz legnagyobb magyar mozisikere lett. 

Szeptemberben mutatták be, és már novemberre többen látták, mint minden idők legdrágább magyar filmjét (Most vagy soha!). Hasznosabbnak is bizonyult a Petőfi-filmnél, mert komoly társadalmi vitát gerjesztett az iskolaügyben évtizedek óta zajló mérgező folyamatokról. (Én októberben láttam egy budapesti moziban, ahol a vetítés végén a nézők percekig ültek néma csendben, mozdulni sem tudtak a sokkhatás miatt.) A film azóta online is elérhető, érdemes megnézni, mert nálunk is hasonló eszement, groteszk, értelmetlen, lélekromboló szabályok uralkodnak az iskolákban.

A szintén független forrásokból készült Futni mentem is kapott elismerést múlt vasárnap, konkrétan a Szemle Tanács különdíját a rendszerváltás óta legnézettebb filmért. Herendi Gábor vígjátéka holnaptól a magyar Netflixen is látható, moziban pedig immár csaknem 700 ezren nézték meg. 

Az elmúlt két évben készült magyar tévésorozatok közül a Zámbó Jimmy életét feldolgozó A király kapta fődíjat, teljesen megérdemelten: az RTL minisorozata az utóbbi évek legigényesebben elkészített, legnívósabb szériája volt, remek színészi alakításokkal – az Editet játszó Schell Judit megkapta a legjobb sorozatszínésznőnek járó díjat. A formabontó Marsra magyar! sem maradt elismerés nélkül, Keresztes Tamás vehette át a legjobb férfi sorozatszínész díját.

A nagyjátékfilmek színészgárdájából rendkívül nezéz lehetett választani, nem irigylem a zsűritagokat, és örülök, hogy felfigyeltek Szorcsik Kriszta alakítására, aki tulajdonképpen saját magát játszotta, amellett, hogy Csehov mindhárom nővérét neki kellett alakítania Kasvinszki Attila majdnem tökéletes filmjében, a Hasadásban. A legjobb férfi színész Hajduk Károly (Mesterjátszma) lett, ez is nagy meglepetés, de a szó pozitív értelmében. Mert gondoljon bárki bármit (én például inkább Thuróczy Szabolcsnak adtam volna ezt a díjat az És mi van Tomival? című filmért, vagy Szabó Kimmel Tamásnak, akit fel sem ismertem a Lefkovicsék gyászolnak-ban), a konklúzó úgyis az lesz, hogy rengeteg kiváló magyar színész áll a kamerák elé mostanában, elfogadva a minimálgázsit, vállalva a megpróbáltatásokat, és nemet mondva jóval kecsegetetőbb ajánlatokra. Mindannyian tiszteletet érdemelnek ezért.